Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

mutatta meg, amit a tescheni udvarban tanult: hogyan gyullad meg legkönnyebben a hasított fa, s adja a legtöbb meleget.

Nem volt a túlzások híve. Az önmegtartóztatásban sem. „Nem azzal szolgáljuk Istent, helyesebben — tette hozzá — nem azzal építjük az Istenhez vezető utat, ha bármiben akkora hiányt szenvedünk, hogy az már megrontja a testünket. Nem, testvéreim, a mi küldetésünk az, hogy megtaláljuk az élet mértékét — és ezt a mértéket másoknak is igyekezzünk megmutatni.”

Fejben tartotta a gazdaság minden adatát. Tudta, hány zsák liszt, mennyi köles, a sózott húsokból se hiányozhatott a hozzájárulása nélkül. S ami megmaradt, gondosan eltetette.

Az ebéd maradékát tálaltatta föl este. Még az utolsó szedés után is jutott bőven. A szerzetesek csodálkoztak ezen. Azt hitték, végleg elszegényedtek a nagy adományozásban, aztán — milyen különös — ahogyan kiürültek a raktárak és a fás szín is, újabb készletek kerültek elő.

„Csoda, ugyan! — legyintett bosszúsan György barát. — Micsoda badarság! Ne kiáltsunk mindenre csodát, mert végül, ha az Úr valóban csodával ajándékoz meg minket, nem vesszük észre.”

Szeptember vége, talán október eleje lehetett, netán éppen a transitus napja, amikor Szent Ferenc átlépett ebből a valóságból a másik valóságba. Megérkezett Sajóládra egy ferences szerzetes. A híradás egyszerű szerénységével kezdte: „Mohácsnál...”, s mint aki úgy gondolja, nem is kell többet mondania, megállt ennél a szónál. S valóban így volt. György barát már jó néhány átutazót fogadott. Aki megfordult nála, s délről vagy nyugatról érkezett, mind azzal kezdte: „Mohácsnál...”

Aztán elmesélték, hogy meghalt a király, a törökök mennyi magyart öltek meg, „sokat, nagyon sokat, a számát se tudni”, majd következett a „végünk van” szólam, hány érsek, püspök, kapitány veszett oda.

György barát különös érzékkel rendelkezett. Az eseményeket egyszerre látta közelről, ugyanakkor távol tartotta magától őket. „Nem rokkanhatunk bele a történelembe, mert akkor megbolondulunk” — mondogatta magában, amikor a fáradt, riadt vagy szomorú hírhozókkal találkozott.

A3 109 B-