Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

nek majd rád, mint előkelő kanonokra, akinek más dolga sincs, mint hogy a vert aranyakban és a kanonoki ház udvarára behor­dott terményekben mélje birtokai bőséges jövedelmét? Taknyos kölyök maradtál! Mit tudsz te az életről!” — támadt rá régen elhunyt apjának fivére, aki — ha nem követte is a levirátus intézményét — de úgy érezte, felelősséggel tartozik a „gyerekért”, ahogyan a csa­ládban emlegették. „Jaj, istenem, ne...! Hiszen pap!” — s anyja egyszerre akarta mindkettőjük indulatát megfékezni. „Szeretni, gyarlóságaival együtt szeretni a másikat, ha kinevet is ezért a világ” — nézte Özséb a két embert a létezés egyszerű hasí­tékában. „Ha el tudnám mondani...” — a sötét remeteruhába öltözött ala­kok folytatták útjukat a római téren. Valaki taligát tolt át előttük, vajon honnan jött és merre tart, mit visz maga előtt ekkora erő­feszítéssel? Teste nekidőlt a magas, nyikorgó kerekek között kiál­ló fogantyúnak, arcán szenvedés vagy fáradtság ült, nem lehetett megállapítani, de vélhették nevetésnek is, akár kínos nevetésnek. Egy jól öltözött társaság kikerülte a szerencsétlen alakokat — aho­gyan kellő távolságban irányt változtattak, hogy véletlenül se talál­kozzanak, ebben nyilvánult meg finomnak vélt ítéletük. Nem jó az ilyenekkel találkozni, ki tudja, milyen fertőzést hordoznak tes­tükkel. Az ágrólszakadt remetetársaság nem keltette fel a téren járó­kelő emberek bizalmát. Ilyenek persze időről időre feltűntek Ró­mában, volt, aki tisztelettel, mások alázattal, megint mások vallá­sos szédülettel tekintettek rájuk. A porban szétterült a hatalmas tér, szinte hihetetlenül hatott, hogy a széles homlokzatú, márványburkolatú székesegyház ki­emelkedik belőle. Özséb testvérnek hunyorognia kellett, amikor rátekintett. Szik­ráztak, melegen izzottak a fehér, tompa fényű kőből emelt tor­nyok. „Ismerem, ismerem ezeket a köveket”, s olyannak látta, mint az otthoniakat a Pilis oldalában, amint végigbordázzák a he­gyet. Valahányszor felpillantott, mindig ezeket látta. Nem volt bennük semmi rendkívüli, a hegyvonulat nyugati oldalán mutat­ták meg magukat, mozdulatlanul „ezer, talán millió évek óta”. 10

Next

/
Thumbnails
Contents