Móra Ferenc: Somogyi Károly emlékezete (Szeged, 1923)
16 ezekbe a kényelmes székekbe és sohase nyitotta ki az inkunabulák szekrényét Amikor hazajött a könyvtárához, mindjárt az első napon vitája támadt Reizner Jánossal, a könyvtár első igazgatójával. A két tüskés héjú ember egymásba akadt s a nábob, aki ide adta kincseit, visszafordult másnap reggel és sohase jött többet Szegedre, még a könyvtármegnyitás királyparádéjára se. * Még öt évig élt azután, de ez már — noha betegség nélkül — csupa haldoklás volt. Mély árnyékba bújt szemei, ezek a virrasztásokban elfénytelenedett, apró betűkön megfáradt igazi könyvtáros-szemek, mintha csak a könyvek tartották volna bennük az életet, mindjárt meggyengültek, mihelyest nem pihenhettek az egész életen át megszokott könyveken. Isten teremtett világából most már csak a virágok maradtak meg neki a Márton-utcai kertben, amelyet ö maga ültetett, később maga kapált, nyesett, öntözött. Itt szeretett ülni csillagfényes estéken a lugas bodor levelei alatt s míg kívülről elmondta a breviáriumot, megbókoltak előtte a nyári aszterek s édes szagukkal udvarolták körül a rezedák és violák, a falusi paplakok ártatlan virággyermekei. 1888. március 20-án, hetvenhét éves korában röppent vissza tiszta lelke az Úrhoz. Azóta onnan vigyázza, hogy vigyázunk a könyveire. Ha az esti órák bámulásában egyedül járok fent a könyvtárban és hol egyik, hol másik zugból hallok gazdátlan ropogásokat, sokszor van az az érzésem, hogy az öreg pap lelke símogatjá ott az öreg kódexeket És olyankor mindig megcsókolom gondolatban a kezét Szeged helyett és azt mondom neki: — Ne félj, szent ember, a végrendeletedhez tartjuk magunkat! Nem azt a végrendeletét értem, amit közjegyzővel íratott, mert nem tudom, olyan maradt-e utána, hanem azt, amit mintha a mai kornak írt volna végrendeletül egy 1860-ban megjelent röpirat táblájára:
