Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)
- A Városmajori Galériában kiállított Paláston olvasható szövegek kiválasztásához azonban igencsak szükség volt tudatosságra, hiszen együtt valóban a magyar kultúra ezer évét reprezentálják...- A szövegeket valóban tudatosan választottam. De magát a palást alapmotívumot nem. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy mi ez, amikor a mű nagyméretű változatát a Fészekben kiállítottam. Akkor éreztem úgy, hogy a vonalkák betűk is lehetnek. Eszembe jutott az Ómagyar Mária-siralom, az archaikus népi imádság Erdélyi Zsuzsannától, amit olvasgattam. Esztergomi lévén, Balassi Bálint eleve közel állt hozzám, Márai Sándor Mennyből az angyalát pedig előadóművészektől négyszer- ötször is hallottam, olyan műnek tartottam, amelyet mindenkinek ismernie kell.- A magyar kultúra értékei a kiállításon mintegy hátteret jelentenek a szabadságvágyról szóló műveknek. Hogyan kerülnek egymás mellé a művek?- Volt március 15-én egy kiállítás a Városmajori Galériában 1848-as relikviákból, amelyet én is többször megnéztem. Akkor kezdett körvonalazódni a mostani tematikus kiállítás terve. Mindenképpen adós voltam én ezzel. Akkor még esztergomi iskolás voltam, ott voltam én is a fantasztikus felvonuláson a város központjában a forradalom első napjaiban. Az egyik épületről éppen akkor szedték le a vörös csillagot, amikor odaértünk, a földre zuhant, ez volt az az emlék, amelyet megrajzoltam. A városháza erkélyéről azután elszavalta egy diák a Talpra magyar!-t, ezért 10 évet kapott. Az 19561-IV ihletői a szétlőtt házak, amelyeket Pesten is láttam, amikor a szüleimmel ennivalót hoztunk. A mi hitünkben tovább élnek című lap zászlómotívuma pedig azoknak akart emléket állítani, akiket október 26-án a szovjetek megöltek. Egy teherautón ültek, amely bekanyarodott a bazilika alatti alagútba, ahol ezután találatot kapott. Ezt értettem adósság alatt... Voltak más motívumok is, amelyek megragadtak, nem vagyok igazán szisztematikus alkat, de ha lehetőségem lesz rá, folytatom a sorozatot.- A művészeti élet megváltozott, széthullott, majd éppen az utóbbi években szerveződött újjá. Ennek keretei között van mód a nyugodt, elmélyült munkára?- Amióta Velemben voltam, tudom, milyen jó dolog, ha az ember a napi feladatok közül kiszakadva néhány hétig egy-egy nagyobb feladaton szabadon dolgozhat. Néhány évig Zsennyén, majd a Kecskeméti Alkotóházban szervezem és vezetem a Textilművészeti Alkotóműhelyt, ahol ideális körülmények között dolgozhatunk minden év októberében.- És hogy látja általában az ezredforduló magyar művészének lehetőségeit?- Általában úgy gondolom, hogy nagyon jó, hogy így történtek a dolgok, ahogyan, hiszen az óhajtott szabadság jött meg. Ami egy kicsit meglepetés volt: úgy gondoltuk, hogy a sok új szálloda, irodaház időszakában nagyobb szükség lesz a munkánkra. Szomorúan tapasztaltuk, hogy nem így van. Évekig nem volt olyan jogszabály, amely a régi „kétezrelékes" rendelethez hasonlóan arra kötelezte volna a beruházókat, hogy a kiadások egy részét műalkotásokra fordítsák. Éppen ideje volt, hogy megváltozzék ez a helyzet, igaz, maguk a művészek sem nagyon tudták, tudják, mit kell csinálni. Számomra az jelentette a megoldást, ha leültem és rajzoltam.-Nem mellékesen nyert is néhány értékes díjat. Például 1992-ben a szombathelyi textilbiennálé fődíját.- Egy nagy munkámra szavazták meg a díjat, háromméteres, fekete-szürke, amelyen egy villámhoz hasonló vonal fut végig. A címe Föltámadás volt, ha lehet mondani, egyféle szakmai állapotra utalt. Arra, hogy az a néhány év sem veszett kárba, amelyről akkor azt hittem, hogy igen. Élt bennem egyféle türelmetlenség. De egy idő múlva az ember rájön, hogy mindennek megvan a maga értelme, csak idő kell hozzá, hogy megértsük, mi is az. Azért rajzolok, mert máshogyan nem tudom elmondani azt, amit fontosnak tartok. Ha megrajzolja az ember azt, ami foglalkoztatja, attól a problémák nem múlnak el, de könnyebb őket elviselni. Hagyni kell, hogy jöjjenek az érzések, asszociációk. És jönnek, csak mozgatni kell a kezemet. MAGYAR NEMZET, 2001. NOVEMBER 14.
