Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)

Az ilyesfajta kérdezősködés különben egy látszatproblémára terelné a figyelmünket - a grafikai és a nyomott textil a legszorosabb rokonságban állnak egymással, mindkettő megvalósításának és sokszorosításának a nyomtatás a technikája, a legrégibb eljárásoktól napjainkig közös, majdnem azonos a technológiájuk.

Okosabb, ha eltekintünk minden ilyesmitől és a látható művekre hagyatkozunk. Azokon pedig tisztán, törvényszerűen a rajz, pontosabban a vonal az egyetlen, de minden neki szükségesre képes eszköz, amivel Kókay dolgozik. Hogy éppen selyemre, lenre, pamutvászonra vagy papírra rajzol, annak a műre nézve alig van jelentősége, noha eltérő viselkedésük kétségtelenül megszabja a vonalak futását, erejét, keménységét vagy lágyító felszakadozását, és e hatásokkal él is a művész, de rajzának nemez az igazi lényege. Hanem az, amikor megindul a papíron a tűhegyes kemény ceruza, és apró, finom, könnyű mozdulatokkal valamiféle új rendbe fejlődő struktúrát rajzol az üresnek látszó felületre. Az a papír másnak egy üres, fehér lap, nincs rajta semmi. Kókay azonban tudja, hogy az nem üres, milliónyi lehetőség van rajta, csak el kell indulni és meg kell találni, hogy merre és mi van elrejtve. Amikor rátalál az alapszerkezetre, akkor kezdődik az, amit a zenében improvizációnak ismerünk. Szívós, türelmes, ritmikus mozdulatai nyomán egyre több szólam lép be, mígnem kibomlik egy új jelenség. Egy táj, egy fa, egy figura, ami - ha a dolog végül úgy kívánja - tájképpé, fává, csírává, emberré, bármivé lehet. Ha nem, akkor marad lehetőségnek, ami majd egy másik rajzon folytatja rejtélyes mozgásait. Megfordított absztrakció történik: az elvont struktúra-alakzatokból bontakoznak ki a reális formák. Látomásnak nem nevezhetjük, mert ellentmond a folyamat menetének. Nincs Kókay előtt egy belső vízió, egy többé-kevésbé kész kép, amit le akar rajzolni, a rajzolás közben születik meg a formák sorozata, egymást hívva elő, egészen a végkifejletig. A rebbenékeny, könnyed vonalak szakadatlan mozgásukkal, ritmikus változásokkal rajzolják meg, hogy mi is van a fátyol mögött.

Kókay a megszokott rajzi módszert is gyakorolja, azt, amikor a reális motívum- mely lehet bármi, virágszirom, kallódó fadarab, felvágott hagyma, egy falevél - a rajz segítségével tárul fel, s lassan átalakul egy különös új rendszerré, anélkül, hogy életbeli, organikus jellegét elvesztené. Ezzel a módszerrel sem redukál, hanem feltár, hozzáad az eredeti motívumhoz, teljesebbé teszi a lényegét tekintve.

E rajzok a textilképeinek a kiindulópontjai. Textiljeit mindig természetes alapanyagú szövedékeken festi meg, a fekete és szürke, vagy a barna-rozsdavörös tónusaival, ritkábban használ igazi színeket. Ha igen, akkor is követi a saját rajzi törvényeit. Magával a színstruktúrával, az érzékeny, fénylő színek rendszerével kelt egy különös vibráló-viliódzó hatást. Ez a mozgó, élő felület éppen a legkarakterisztikusabb jegye a munkáinak - néha már azt várjuk, hogy a szemünk láttára újra valami történni fog a felületen s átváltozik valami a csöndes, áramló lüktetésben.

Remek példa grafikai és festői megközelítésének gazdag eredményére a Flamenco-kárpitok szépsége, gazdagsága, nemes harmóniája. Textilképeinek fogantatása tisztán, egyértelműen grafikai meghatározottságú, és ezzel végül is tökéletesen megfelel a festett-nyomott textil technikai törvényeinek, összes történeti hagyományainak, és a legmodernebb technológiáknak is. Kókay Krisztina nem veszett el még a textilnyomóipari tervezőművészet számára sem, ha az még igazán létezne és igényt tudna rá tartani, - noha annak idején könnyen lemondott róla és társairól. Ettől vesztes csak az ipar maradt. Kókay egy szál ceruzájával és papírjával a kezében művész lett és maradt, a grafika felé fordulva őrizte meg magát - textilművésznek.

KATALÓGUSELŐSZÓ, DOROTTYA UTCAI GALÉRIÁBAN RENDEZETT KIÁLLÍTÁS KATALÓGUSÁBAN, 1992. JÚLIUS 8.