Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)

egyben fedőanyag. Az építészek által preferált pauszpapír, ezúttal másolásra használt lebegő pausz felület anyagszerű, s jó alapanyagnak bizonyult. A hatalmas horizontális „papírpalást" igen nagy felületű, s érdekes a rajzoló eddigi rajzsorában. Azt szinte mellékesen lehetne megjegyezni, hogy a központi fűtés rácsán felszálló meleg levegő lassan lebegteti és zizegted a nagyméretű rajzot. A palást - a pásztor palástja betakarja az árva gyermeket és az elhagyott jószágot (M. Törv. 32;10) Az Isten - a király köpenye szárnyaival, szárnyával betölti a templomot (íz. 6,1) - és mint a jegyes kiterjeszti ruhája szárnyát a népére (Ez. 16;8 kk). A palást, a talár különös keskenyített félkörívével - a felező vonalon futó díszítősáv burjánzó mintasorával, ornamenseivel, mustráival talányos de egyértelmű megoldás. Talán a metikulózus és mozaikhatású Hegy a karakteres kontúrformájú Várhegy lebegőbb, lazább, oldottabb variánsa és felnagyított verziója. A Pauszpalást olyan, mint egy alaprajz. Maga az anyag, a pausz, az építészek kedvelt alapanyaga. A forma ismerős. Hisz gyakori volt a nagy építőművészeknél, hogy két félkörívből komponáltak egy ovális teret. A félkörök közé a terek középpontjába kereszttengelyek kerültek, így vált oválissá a kör (Piazza S. Pietro, Piazza del Popolo).

Ezúttal Kókay az egyik felét rajzolta meg az ovális térnek, amelyek középrészén, felezővonalán egy ornamentikával, burjánzó mintasorral, mustrával telített díszes sáv fut. Ez a középső sor - ez az út, indázó labirintusaival, rajzos útvesztőivel érdekes megoldású. Az, hogy ez a rajz egy római reminiszencia nem fikció, feltevés, hanem tény. Ezt az bizonyítja, hogy az eredeti mű alsó részén egy „sávolt", lezáró csík húzódik, ahol a kazettákban a kézzel rajzolt aprólékos megoldásokat, architektónikus részletek, metikulózus oszlopok, diadalívdarabok, sírkőtöredékek, s más építészeti fragmentumok váltogatják. A Torzó a papírkép, vagy Korpusz - a pausz-opuszhoz képest világosabb, halványabb, elmosódottabb. (A pauszrajz erősebben fekete.) A nagyméretű vertikális rajz a többi rajzzal együtt világosságával, s igen halovány megoldásával egy ködben úszó tájhoz vagy szoborformához, térformához hasonlítható.

Kókay a fehér papírt szinte brutális anyagkezeléssel dolgozza meg - vagy gyengédebben fekete tussal. A szinte monotonon ismétlődő jelek ellepik a papírfelületet érzékenyen, és érzéki sűrűségűén. Olyanok ezek az érintések, mint finom tapintások, szavak, lépések, hangütések vagy más ütések. Több ezer vonal, több ezer gesztus borítja be a lapokat. A művész hangulatához, lelkiállapotához s a külvilág ingereihez igazodva változtat érintéseinek erején és irányán. A grafitnyomok, tusnyomok eszerint is változnak. Kókay gyakran improvizál, s tudattalanul lassítja vagy gyorsítja mozdulatait. így kínlódva rajzolja négyzetcentiméterenként önkínzó, tépelődő, analizáló rajzait.

A művész egy ismeretlen jelrendszert használ. Elkészítette saját, szinte autisztikus ábécéjét - rovásírását, amelyet folyamatosan és következetesen használ. Rajzolva ír. írva rajzol. Rajzai egyben kalligráfiák. A művész kilép zárt teréből, és egy másik dimenzióba érkezik. Kilép Kókay zárt teréből, és egy másik dimenzióba érkezik. Saját jelrendszerét felnagyította. Megnövelte azok terét - négyzetméterét. Ezáltal ő is teret nyert, teret foglalt. Kitágította saját territóriumát, írással, jelekkel, gondolatokkal, sűrű metikolózus mintaáradattal. Betöltötte az egyre táguló univerzumot, a növekvő művészetre váró területet, s fehér felületet, a soha el nem fogyó papírt. (Az új anyag - a pausz - választása a reveláció erejével hat.) A kiállítás azt a művészi magatartást tükrözi, a „szereplést", a vállalt exhibicionizmust, az önfeladást, amikor a tökéletes magány állapotából, a bezárt másik világból egy megmutatkozásra, egy kiállításra kilép a főszereplő művész.

1999