Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)
JÁNOSSY GYÖRGY Szárnyas szavak helyett Szárnyas szavak helyett röviden szólnék. Az aforisztikus rövidségű gondolatok és a tények sokkal jobban mérhetők. Nagyszerű ünnep egy kiállítás megnyitása, mert az ember beletekinthet egy másik agy - testünk legérzékenyebb részének - világába. Különösen fontos ez ma, amikor az ismeret a linearitás helyett egyre inkább a vizualitásba megy át. Nagy váltásban vagyunk, amelyet még nem mértünk föl. Megértéséhez fontos az előképzettség, ez adja meg a látásnak az értékét. Bármilyen sanyarú helyzetben is van ma a képzőművészet, nem hiszek egy műfaj pusztulásában, gyöngítésében. Főként a táblaképnek, a képalkotás eredeti műfajának az elgyengülésében. Minden műfaj az agynak egy olyan lehetősége, amelyet az elménk évszázadokon keresztül kidolgozott. Ennek a történetnek - amely gyönyörűséges és gazdag - folytatását nem lehet megszakítani. Ezért hiszem tehát, hogy a vizuális, a teremtő gondolat továbbadja virágait. A kép - ha látni is tanít, hiszen csak azt tudjuk érzékelni, amire előre felkészített a szemünk - nem tudja minden lehetőségét megmutatni. Éppen ezért, hogy egy műfajt, egy képet megértsünk, tanulnunk kell. Hosszú pedagógiai pályafutásom alatt könnyen tudtam tanítani azt, ami értelmes, hiszen ott csak érzékletes magyarázatokat kellett adni. Könnyen lehet tanítani a kreativitást. Ezért sanda „mészárosmunka", hogy információkkal bombázom az embereket ahhoz, hogy legyen mit összetenniük. A kreativitás mindig hozott anyagból dolgozik, csak másképpen rakja össze. A legnehezebb, amit tanítani lehet, az a szem érzékenysége. Ez a valami, amely hallatlanul lassan érlelődik. Ez a valami olyan, mint a tiszta hallás. Örömmel néztem ezt a kiállítást, mert itt magasrendű érzékenységről, a szépség gyönyörűséges változatairól van szó. Mindig irigyeltem a festőket, mert a leggazdagabb lehetőségük van a formálásra. Építészként mindig kevés volt az, amit tehettem, hiszen az építészet - éppúgy, mint ezek a képek - absztrakt formákkal dolgozik, éppen csak az „erőterük" a legredukáltabb a képzőművészeti műfajok közül, mert a gravitáció és az épületfizika kiveri a kezükből azt a lehetőséget, amit a leggazdagabb képzőművészeti műfaj: a festészet képviselni tud. A kép, keretezett. Kis helyre szorítja a gondolatot. Minél sűrűbb, minél gondolatgazdagabb egy ilyen kis hely, annál értékesebb a kép. Majdnem parancsa a képnek az, hogy kis helyre sokat! Ezt a parancsot ezek a grafikák - teljes mértékig - és a képek teljesítik. Gondolatgazdagok, szépek, és számunkra jelentőségük van. Igaz, elvontak - ez az organikus elvonás. Az elvontságnak külön nehézsége, mint a zenében is tapasztaljuk, az, hogy nem teljesen, nem közvetlenül fejezi ki azokat az érzelmeket, amelyek a képek mögött vannak. Ha jól megnézzük a képeket, érezhetjük, hogy mögöttük rejtett indulatok és olyan tartalmak vannak, amelyek sokkal később érnek össze az agyunkban. Olyan élmény ez, mint a zene - az elvont kép -, nem egydimenziós, tehát nem egy irányban érvényesül az idő pontos és jó beosztása, hanem kétdimenziós, bonyolultabb, de ugyanakkor kifejezhetőségében majdnem olyan gazdag. Ami feltűnő Kókay Krisztina grafikáin és ezeken a képeken: az a monumentalitás. A monumentalitás viszony: a kicsiben, közbenső méretekkel, a nagyig lehet eljutni. A nagyból - s itt nézzék meg ezeket a képeket - a jelrendszerűen fontos karakteres kontúrformákat mindenütt megosztja egy második réteg, amely rendezi a gyönyörű, finom struktúrát. Szomorú vagyok akkor, amikor csak ilyen kis méretekben látom ezeket a képeket. Az a néhány szőnyeg, amelyet itt felakasztottunk, mutatja meg ezeknek a gondolatoknak a méretbeli lehetőségét. Hihetetlenül monumentálisak ezek a kis grafikák. Szomorkodhatom, hogy szegények vagyunk és kifogyott a mecénási réteg. Igaz az, hogy szegényen is lehet gazdagon élni - hiszen a belső építettségünk adja a gazdaságunkat - de műértő és alkotó társaimmal együtt sajnálom azt, hogy ezek a zseniális grafikák nem tudják megfelelő méretben, teljes erővel sugározni ezeket. Műélvezőként, kortársként végtelen örömmel nyitottam meg a hatalmas érdeklődéssel itt egybegyűltek előtt Kókay Krisztina kiállítását, mivel ritka az olyan pillanat és művészi eredmény, amelyben a szem élményei és őrködő gondolkodásunk egyaránt kielégült. KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ, FLAMENCO HOTEL, BUDAPEST, 1996, MÁRCIUS 19.
