Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)

maidban élt. Ünnepekre gondoltál, amelyek már akkor sem voltak olyanok, amelyek álmainkban élnek. A verssoroknál időzhettél, például Petőfinél, azon gondolkozva, hogyan is öntenéd képbe a verssort: „Áraszd reám a fényt, mely Isten arcáról.szívedbe, gyűl."

Jelentem, sikerült képbe öntened.

Hidakról álmodtál, mely összeköt bennünket, meg tornyokról, melyek mostanában össze szoktak dőlni, de a tieid már akkor is inkább összehajoltak. Hiszen erre lenne szükségünk.

Bizonyára kevesen vették észre, hogy az iménti mondatokban én képeid, textiljeid (azaz álmaid) címét soroltam. Mert címek ezek, ilyenek, hogy: „Áraszd reám a fényt és melegséget, mely Isten arcáról szívedbe gyűl." Vagy: Noé bárkája, nomeg: „És a torony hogy bírja ki, Harangzúgás mit mond neki", avagy: Ünnep, Hársfaillat és így tovább. Címek, kép- és textilalkotások elnevezései ezek csakhogy a te műveid absztraktabbak annál, semmint pusztán címekkel ki lehetne fejezni.

Híd? Ez egy cím. De mit csináljak, .ha nekem ez a kép inkább egy végtelen égi ösvény jele, amely már csak kéksége miatt is maga a remény, nomeg a repülés végtelen boldogsága?

De azért jó, hogy vannak címek! Mert most, hogy el akartam rugaszkodni az általad adott képen- kénti meghatározástól, jut eszembe, hogy a híd - például egy folyó felett - igenis égi ösvénynek tűnik, és mert két partot összeköt, hát maga a remény; és mert magasan van a víz felett, hát a repülés boldogsága is eszünkbe juthat róla.

Lám, máris elkalandoztam. Mit csináljak? Szerintem a te grafikáid, gobelinjeid nem szoríthatók kalodába. Arra valók, hogy ábrándozzunk róluk, képzeletben szárnyaljunk felettük. A többi aztán jön magától. Belelát az ember ezt-azt. Észreveszi, más a mű egészen közelről, aztán kissé távolabbról, vagy néhány méterrel még hátrábbról. Dimenziók tárulnak föl egyetlen kicsiny alkotásból, de én tudom, ez azért van, mert benned vannak óriási távlatok. A közel és a távollátás ritka képessége, ezt látom én minden elvontnak tűnő képeden - és ez egy ritka adomány. Mert az ember: többnyire vagy rövidlátó, vagy távollátó. Mindkét típus képes csodálatos alkotásokra. Ám akinek mindkét tulajdonsága megvan egyszerre, az tapasztalatom szerint érzi, tudja és ábrázolja a mindenséget, mégis nagyon egyedül van benne. Magányos. Mert más, mint a többi. Ez egy köznapi ember számára talán átok, de egy művésznek csakis ajándék lehet. Maga a sors, csupa nagybetűvel.

És mi más lehet egy művész sorsa, mint beteljesíteni önnön kijelölt útját a lehető legnagyobb profizmussal? A te kijelölt utad nehéz. Nehéz, mert sok feladatot rótt rád az élet a művészetektől független világban, és nehéz azért is, mert akinek a műveit egyszerre kell nézni közelről, normál távolságból és a szépítő messzeségből is és ez a minimum 3 perspektíva más-más követ- keztétésre juttatja az embert a műről - arról egy biztosan megállapítható: nem adja könnyen magát. Közhely, hogy ez minden értekre igaz - legyen akár erkölcsi, művészi vagy netán természeti érték, mint mondjuk az igazgyöngy.

KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ, GÖDÖLLŐ, KIRÁLYI KASTÉLY, 2003. OKTÓBER 21.