Album Strigoniense 1928. januarius 29. (Esztergom, 1928)

DON GIUSTINIANO

Midőn 1920-ban átvettem a Szentszék mellett az újonan felállított m. kir. követség vezetését, Csiszárik e. püspöknek és a külügyminisztériumi egyház- jogi osztály vezetőjének ajánlatára I)r. Serédi Juszlinián beneéstanár osztatott be hozzám, mint egyházjogi tanácsos. Don Giustiniano — mert így hívta őt mindenki nemcsak az Aventinón fekvő S. Anselmo kolostorban, melyben lakott s a Vatikánban — igen hamar megszerettette magát úgy a hivatalban, mint házamban. Szeretetreméltó, minden szolgálatra kész, örökké vidám és megelégedett, papi méltóságát mindig megőrző, de amellett rendkívül szerény fellépése mindnyájunk szereidét, barátságát es nagyrabecsülését a legrövidebb idő alatt megnyerte.

Don Giustiniano óriási munkaerő volt. A követségre hetenkint háromszor járt be; olt végezte az ageneia dolgait és azon, leginkább egyházjogi természetű munkákat, melyeket neki kiosztottam. Mindig a legkitűnőbben, a leggyorsabban és a legtöbb esetben a kívánt sikerrel. Azt hiszem, a Vatikánban nem sokat tanakodtak egy kérés teljesítése fölött, ha tudták, hogy Serédi azt magáévá tette. De nem is méltányolta az ő nagy munka- bírását senki sem jobban, mint Gasparri bíboros-államtitkár, aki ezt a tulajdonságát, ha Serédi személye köztünk szóbakerült, nem győzte eléggé dicsérni. Annál jobban dolgozik, — szerette mondani — minél több munkál rónak reá, mint az a bizonyos serény teherhordó, mely annál jobban húz, minél jobban rakják meg a szekeret.

Hogy Serédi az egyházjog terén világhírű tekintély, azt már annyiszor megírták, hogy e helyütt fölösleges újból megemlíteni. Előadásait még tanárok is látogatták, ha nem is azért, hogy jogot tanuljanak, hanem azt, hogyan kell jogot előadni. Szerette előadásait mulatságos epizódokkal fűszerezni, mert ilyformán a száraz tárgy jobban marad meg a hallgató emlékezetében. Úgy Benedek, mint Bins pápa a legnagyol)!) véleménnyel voltak Serédi egyházjogi tudásáról. Követségem első vagy második évében hallottam a Vatikánban azt az esetet, hogy egy ízben egy gondolom — francia püspök egy igen fontos és nehéz kérdésben, melybe az egyházjog is belejátszott, kérte ki a Szentszék döntését. Múltak a betek s Benedek pápa, kit a kérdés érdekelt, tudakozódott, hogy az illető kongregáció mire ment vele s midőn bevallották, hogy a bölcs Monsignorék eddig bizony hiába törték rajta a fejüket, dorgáló hangon fellobbant, vájjon Don Giustinianót megkérdezték-e már s ha nem, úgy osszák csak ki neki az ügyet, ő majd megfejti a fogas kérdést. És három nap múlva Serédi, ki az előzményekről nem tudott, elkészítette a véleményt, melyet a Szentatya nyomban elfogadott. Pedig abban az időben Serédi még egy kongregációnak sem volt konzultora.

Szóról-szóra hasonló eset ismétlődött meg egy-két év múlva a jelenlegi pápa idejében. És erről sem Serédi szájából szereztem tudomást, mert az ő nagy tudományánál csak szerénysége volt nagyobb.

Ez a nagyhírű tudós a mindennapi érintkezésben — mint már említem örökké vidám és jókedvű volt; a társalgásban mit sem kedvelt jobban,