Badinszky László: Vak Bottyán kuruc tábornok (1933)

8

végleg megvetette lábát Magyarországon. A következő évtizedekben a meghódított területeket mindinkább növelték és a török hódoltság 1664-ben, a vasvári béke után érte el legnagyobb területi kiterjedését. Az új, megcsonkított határokon, az új „Végeken“ köröskörül új várakat építettek. A régi várakat, kastélyokat és kolostorokat megerősítették. Végvár, végház, véghely volt a neve a különféle kisebb-nagyobb erősségeknek s mintegy összekapcsolódó láncolatot alkottak az új határokon; közös nevük volt: a „Végek“. Feladatuk a mindinkább előnyomuló ellenség feltartása volt. Ok védték meg a környéküket is az ellenség zaklatásaitól és pusztításaitól. Őrségeik a végbeli vitézek voltak.

Ilyen végbeli katonának csapott fel Bottyán János, a kis sellyei kapus is. Eleinte Sellyén, majd Esztergomban katonáskodott. A folytonos harc és a tábori élet megedzették és az örökös tevékenységet a vérébe oltották. Bottyán születésétől fogva bátor lélek volt, bátorsága a szerencsés végbeli harcok alatt vakmerőséggé nőtt. Valósággal réme lett a töröknek s elég volt, ha nevét hallották. Bettenthetetlen bátorsága és sok hősi tette a törökkel szemben megszerezte neki a tiszti rangot.

Az akkori időkben elkövetett legvakmerőbb tettén még ma is csodálkozunk.

Egyszer fogadott társaival, hogy ő egymaga bemegy Érsekújvárba, ahol akkor 6000 főnyi török őrség volt és a főtéren álló nagy mecsettoronyból ledobja az ott imádkozó dervist. Bottyán parasztruhába öltözött, szűre alá pisztolyt és handzsárt dugott s minden feltűnés nélkül belopódzott a városba. A sok vásáros nép között észrevétlenül eljutott a főtérre s a minaret mellett lesbe állt. Majd amikor a dervis megjelent az erkélyen, hogy imáját elkiáltsa, észrevétlenül besurrant a torony ajtaján, felszaladt az erkélyre, derékon kapta a dervist és ledobta az alatta elterülő térre, a vásáros nép közé.