Pifkó Péter: Töredékek a királyi városról - Városunk, múltunk 1. (2015)

szegséggel a szemében. És eszembe jut legutolsó találkozásom Babitsosai; tavaly ősszel, a kávéház teraszán (akkor sem tudott beszélni, bár később még visszanyerte a hangját) ezt írta bele a noteszembe: »Folyton arra gondolok, hogy mindenki meghalt: Páldi, Kosztolányi, Ady, Karinthy, Juhász stb. Többnyire fiatalabbak mint én.« Ma is nézegettem a vonaton.

Menjünk, ne fárasszuk a beteget! Szívélyesen búcsúzik. Én könnyedén mondom: »Viszontlátásra Pesten!«

Babitsné elkísér bennünket egy darabon a hegyi ösvényen. Mit gondolok? Biztatom, hogy még fel fog épülni, mint már annyiszor. Panaszkodik, hogy nem lehet vajat kapni, pedig egyik legfontosabb tápláléka. De a barátok segítenek, ez is küldött, az is. Úgy örülnek a barátok látogatásának, mondjam meg a többieknek is. De ne egyszerre jöjjenek, inkább többször legyen látogató. Eszembe jut egy izenet, amelyikről megfeledkeztem: Gellért Oszkár kedden kijön, mondom. Nagyon örül. Elválunk, ő megy vissza, mi pedig megyünk le a város felé.

Mikor elmegy, végre elengedhetem magam. Kicsit meg kell állni. »Nem fogom többé látni« - mondom.

Nem láttam többé."

Babits még egy pár nap haladékot kapott az élettől, s aztán két nappal halála előtt Budapestre szállították a Szieszta szanatóriumba, ahol augusztus 4-én éjfél előtt meghalt.

302