Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

pünket. A keresztény térítő kapott hangsúlyt és háttérbe szorult a harcos államszervező, aki országát a kardjával szerezte. Pedig a háború nem volt ismeretlen számára. „Nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam.,>2 — vallja Imre herceghez írott intelmeiben. A megfáradt katona sóhaja ez, aki régen túl van azon, hogy a véres csatákban a dicsőséget és a kalandot lássa, pedig csodálatra méltó katonai teljesítménynyel büszkélkedhet, hiszen minden hadjáratából győztesen került ki. Mégsem a dicsőségre, hanem a fáradalmakra emlékezik, mert egész életében Jézus tanításai lebegtek a szemei előtt, a békéről és a felebaráti szeretetről. Harcolt, mert rákényszerült és közben mindvégig a békéről és nyugalomról álmodott.

Ereiben Árpád vére csörgedezett, mégis honfitársai közül

// /

sokan idegen érdekek kiszolgálójának tartották. Ősapja, Almos vezér — a monda szerint — a turul madár képében megjelent Istentől fogant, őt magát pedig a nyugati keresztény egyház emelte szentjei sorába. Mi ez, ha nem Európába illeszkedésünk jelképe? Az etelközi törzsszövetségtől hosszú út vezetett a keresztény királyságig, de István kereszténysége nem volt lázadás vezéri ősei, fejedelmi szülei ellen, akik továbbra is megtartották ősi hitüket.

Atyja, Géza fejedelem volt, aki Taksony fejedelem, s a későbbi források tanulsága szerint talán egy besenyő hercegnő házasságából született. Fejedelemsége idején a törzsszövetség felbomlóban volt. A belső hatalmi harcokban és a fejedelmi hatalom megszilárdítása során Géza nem ismerhetett könyörületet. A kortársak leírásaiból a kegyetlen nomád fejedelem képe rajzolódik ki, aki „Roppant kegyetlen; hirtelen haragjában sokakat megölt” és „keményen és hatalmaskodva bánt * 6

2 István király intelmei erkölcstanító könyvecske. IKE. 51. o.

6