Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

háttéripar, a hadvezérek pedig nem értettek a könnyűlovas sereg vezetéséhez. Biztos sokan találkoztak már bemutatókon hagyományőrző lovasokkal, akik bravúros ügyességgel röpítették nyilaikat célba a vágtázó ló nyergéből. A magányos lovas nyugodtan manőverezhet, azonban egy 100 lovasból álló csapatnak ugyanez már gondot okozhat, mert a kötelék akadályozza az egyén szabad mozgását. Csak az első sorok láthatják a célt, és nekik is sietniük kell, hogy a többiek is lövéshez jussanak.

Valójában a lovas íjászkötelék számára maga az íj jelenti a legnagyobb gondot. Az íj lőfegyver, melynek használatakor végre kell hajtani a cél felderítését, a célzást és a lövést. Ez alatt a cél és a lövő között nem lehet más objektum — pl. az egyik társa —, mert esetleg őt lövi le. A szálfegyver már nem ennyire problémás, a közelharc során minden katona lehetőséget kap az aktív részvételre.

A lőfegyver használata sajátos alkalmazási rendet követel a lovasságtól, amit jól példáz a pisztoly és karabély alkalmazásának 16-17. századi tapasztalata. Kezdetben a közelharcban jól kiegészítette a fél kezes lőfegyver a szálfegyvereket, mivel növelte a közelharc hatékonyságát.

Később, amikor felismerték azt, hogy a lőfegyver hatékony távolharcot is lehetővé tesz, a cél az lett, hogy minél több ellenséget semmisítsenek meg golyóval és így a közelharc és a hagyományos lovasroham háttérbe szorult. A vértesek hasonlóan a gyalogsághoz karakolíroztak. A pisztolyt csak akkor volt szabad elsütniük, ha az előrenyomulásban odáig jutottak, hogy az ellenség szemfehérét jól ki lehetett venni. Ekkor az első sor kilőtte a pisztolyát, majd jobbra és balra fordulva ügetésben az utolsó sor mögé lovagolt. Ezután az élre került második sor tüzelt s ügetett a pisztoly elsütése után az utolsó sor mögé. így a vértesek mozgási sebessége egy szintre került a gyalogságéval.

39