Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

irányát követi. Erre húzták fel a kilenc-tizenkét centiméter hosszú, egyenes vagy szélesedő, máskor lehajló végű keresztvasat, mely felülnézetben csónak alakú. A penge tövén megülő kovácsoltvas keresztvas elmozdulását a markolat drótfonattal betekert faborítása akadályozta meg, melyet nem szegecseltek fel a markolatvasra. A markolatot nagyméretű, ellensúlyként is szolgáló markolatgomb zárta le.

Ez a felszerelés nem akadályozta jelentősen a mozgásban, de megfelelő védelmet nyújtott a közelharcban. A nehézlovas felszerelésének fontos darabja volt még a sarkantyú, mely elsősorban a közelharcban kapott szerepet a ló irányításában. A XI. század elején a sarkantyúk kúp vagy gúla alakú tüskéje a szárakkal egy síkba esett.29

A magyar lovasíjászok valószínűleg nem viseltek páncélt és pajzsot. Fő fegyverük a kb. 110 cm-es húrhosszúságú, kb. 70-80 méteres hatásos lőtávolságú, reflex íj volt, mellyel mesterien bántak, de a közelharcban rendszerint alul maradtak nyugati ellenségeikkel szemben.

A fentiekben vázolt nehézfegyverzetű lovas és a magyar lovasíjász csak a két végletet jelenti. Egy nyugati sereg sem csak nehézfegyverzetűekből állt. A lovagok kíséretét alkotó csatlósok és íjász lovasok, valamint a határgrófságok csapatai könnyebb fegyverzetűek voltak.

Hasonlóan a magyar harcosoknak is volt egy rétege, melytől nem volt idegen a közelharc, mesterien forgatták a szab- lyát és a fokost. Bölcs Leó30 sokat idézett leírásából tudjuk, hogy az ő fegyverzetük, kard, bőrpáncél, íj és kopja. A bőrpáncél azt a sztyeppéi mintát követhette, melyet Piano Carpini figyelt meg a tatároknál:

29 Kovács László: Viselet és fegyverzet. In. Kristó Gyula: Az Arpád-kor háborúi. 1986, Zrínyi Kiadó, 255-266. o.

39 Bölcs Leó: Taktika. HKIF 105. o.

34