Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

Európa hatalmi harcaiban a magyarok szolgálataira óriási kereslet volt. A célszerűség is azt diktálta, hogy a nép kövesse a haderűt. 894-ben, amikor Szvatopluk morva fejedelem meghalt, a sereg már nem tért vissza Etelközbe, hanem a Felsű-Tisza vidéken maradt, és ezzel megteremtette a szállásváltás bázisát.

Az üj hazában a letelepült nép tovább folytatta az állattenyésztést, a lótenyésztés szerepe megnőtt, mivel a lóállományt sikerült legjobban megőrizni. A társadalom egyre inkább a haderű kiszolgálására rendezkedett be. Egy-egy hadjárat megindítása óriási anyagi befektetést igényelt. Egy harcos felszereléséhez legalább két lóra és a fegyverzethez kb. 5 kg vasra volt szükség. A fegyvergyártást erre szakosodott mesterek végezték, és még így is hosszú idűt vett igénybe a felkészülés egy-egy hadjáratra. A 899 évi itáliai vállalkozás előkészítése egész télen át tartott.13

955-ig alig van olyan év, amikor nem indult kalandozó hadjárat. Ezek nem a nemzet katonás jelleméből fakadtak, nem a vitézi dicsűséget hajszolták eleink. A sikert nem az jelentette, ha gyűztek a csatamezűn, sokkal fontosabb volt a zsákmány mennyisége. Az igazán sikeres hadjárat az volt, ahol gyenge ellenállás és sok zsákmány várta űket, hiszen nem meghalni mentek nyugatra, hanem zsákmányolni. A hadjárat sikerének mértékét egyszerű mérleg jelezte. Ha a befektetett összeg megtérült vagy még hozott is, akkor siker, ha nem akkor vereség, attól függetlenül, hogy esetleg egy mezei ütközetben győzelmet arattak.

906-ban a dalamancok álltak értetlenül, amikor a felbérelt magyar csapat már indult volna haza, miután végigdúlta a

13 Györffy György (szerk.): Liudprand: Antapodosis (Visszafizetés). In. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986, Gondolat Kiadó, (a továbbiakban: MÉH) 227. o.

16