Walter Gyula: Szent beszéd (1890)

I

26 —

a puszta — bármily magas fokra fejlődött — tudománynak és művészetnek engedné át!

Vannak igen sokan Á. H., kik elismerik ugyan, hogy a vallás szükséges, hogy nélküle az ember nagy űrt érezne szivében és hiányt a társadalomban, de mégis teljesen közönyösek iránta, azzal érvelvén, hogy «hiszek én az egy Istenben, csak a vallás további külsőségeit nem tartom szükségeseknek.» E tételt semmiféle okoskodások sem czáfolják meg annyira, mint legtermészetesebb folyományai. A tétel u. i. csak akkor állhatna meg, ha vagy az Isten kinyilatkoztatásait, vagy azon kötelezettséget vethetnők el, mely a kinyilatkoztatásban foglalt törvényekkel szemben vállainkra nehezedik.

Az első feltétel szerint az egész kinyilatkoztatás, melyet a sz. Írásban és a hagyományokban találunk, nem valóság, hanem csak a képzelet szüleménye. Eltekintve attól, hogy e tant az egyház kárhoztatta,1 világos, hogy akkor emberi találmánynak, költeménynek kellene mondanunk az egész ó-szövetségi történetet; álomnak és képzelődésnek bélyegeznünk mindazt, mit az Üdvözítő életéről, csodáiról, áldásos tetteiről ismerünk. Azt kellene akkor mondanunk, hogy a vértanuk ezreinek és millióinak önfeláldozása, napjaink hittérítőinek bámulatos munkássága, emberfeletti szenvedései, kimerítő nélkülözései — csak őrültek tettei lehetnek.

E feltevés oly mélysége volna a tévedésnek, hogy ne mondjuk istenkáromlásnak, melynek puszta említése is borzadálylyal, kell, hogy eltöltse kebleinket.

Mások megengedik, hogy a kinyilatkoztatás tör1 Syllabus 7. tétele.