Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
48 A dorogi szénmedence bányászata helyette a Munkásotthon Önsegélyező Egyesületébe tömörítik a munkásságot. „A forradalmi idők után... megkezdtük munkásaink szervezését a keresztényszocialista táborba. Sajnos a delegált vezetők abszolúte nem voltak komoly emberek, nem sikerült nekik a munkásság leikéhez férkőzni, az a tévhit pedig, hogy a társulat vezetői maradjanak a munkásmozgalmak hátterében, a próbálkozások csődjéhez vezetett.” Schmidt világosan beszél, szavai nem kívánnak magyarázatot. Következtetései sántítanak ugyan, de a leírt tények, tettei és azok mozgató rugói valósak. A Tanácsköztársaság 133 napja után (1919. augusztus 1-től) azonnal megkezdődött és gyorsan végbement a proletárdiktatúra eredményeinek felszámolása, a kapitalizmus restaurációja. Az ország azonban minden eddigit meghaladó munkanélküliséggel és inflációval küzdött. A háború utáni szénhiány világjelensége fokozta az ország gazdasági gondjait: több fontos gyár leállt, a vasúti szállításokat korlátozták, a háború alatt leromlott, kirabolt bányák pedig nem voltak képesek az ipar szénigényének kielégítésére. Az országban 150 ezer munka- nélküli várta a szénhiány miatt álló gyárak indulását, a bányászat pedig furcsa ellentmondásként munkaerőhiánnyal küzdött. A kormány természetesen a bányatársaságok segí- ségére sietett. A fejlesztésre fordított beruházási összegek jelentős részét (60—25—15%-át) a szén eladási árához számíthatták a társaságok. (A szénfelárak 1924-ig maradtak érvényben.) E kedvező beruházási lehetőséget a medence társulatai a korábban már leírt fejlesztésekre, elsősorban külszíni létesítmények építésére használták fel. A kormány más irányú „segítsége” a bányamunkások „megrendszabályozása”, termelőmunkára való kényszerítése volt. Az 1920. áptilis 14-én kiadott rendelkezés értelmében a bányamunkás csak úgy hagyhatta el munkahelyét, ha más szénbányában vállalt munkát, a bányatelepeken pedig a Szénügyek Katonai Felügyelősége őrködött a „rend és fegyelem” fenntartásán — újból katonai bíróságok ítélkeztek a bányászok felett. A drágulási folyamat ellenére 30—50%-kal csökkentették a béreket. A szélsőjobboldali Nemzeti Újság így jellemzi a bányászság helyzetét 1919 decemberében: „teljes a lerongyolódás, a tökéletes kikoplaltság, a betegségek túltengése elveszi a munkásság kedvét a munkától... nem lehet éhes, rongyos bakancsba, papírruhába bújtatott embertől rendes munkát követelnünk /” A tokodi bányaigazgatóság is ezt jelenti a központi igazgatóságnak: „munkásaink teljesen le vannak ron- gyolódva, vannak, kik gyermeküket lábbeli és ruha hiányában iskolába sem járatják.” Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a bányamunkásság az élelemtárak révén még jelentős kedveznényeket élvezett, hiszen például a 98 koronás zsírszalonnát 5 koronáért, a 20 koronás fehér lisztet 62 fillérért kapták. (A vájárkereset ugyanekkor kb. 15 korona volt.) Igaz tehát a kereskedelmi miniszter megállapítása, hogy „keresetük messze túlhaladja a kedvezményes áron rendelkezésre bocsátott elsőrendű életszükségleteinek beszerzési árát”, de mindez nem a bányamunkásság jólétét, hanem a többi munkásréteg még nyomorultabb helyzetét tükrözte. Hogyan viselték mindezt a mozgalmi harcokra mindig kész dorogi bányászok? Válaszoljanak a fennmaradt dokumentumok. 1919. szeptember 7. A Belügyminisztérium levele a Román Hadseregparancsnoksághoz. (Részlet.) „A Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat Igazgatóság bejelentette hozzám, hogy a társulat tatai (Komárom vármegye), tokodi és dorogi (Esztergom vármegye) bányászatának munkásai fegyvereiket a román kir. hadseregparancsnokság e tárgyban kiadott parancsa ellenére is, a mai napig be nem szolgáltatták. Minthogy az említett bányászatok munkásai javarészt kommunista érzelmüek, ezenkívül pedig ezen bányatelepek körül sok kommunista s vöröskatona rejtőzködik, állandóan az a veszély fenyeget, hogy ezek alkalmas pillanatban a rejtett fegyverek felhasználásával a jogrend és közbiztonság megdöntését újból megkísérlik, sőt a román kir. hadsereg megszálló csapatait is megtámadják. Bátor vagyok ez alkalommal reámutatni, hogy a közel napokban, amint ezt a főhadiszállással külön közöltem, a tatabányai munkásság sztrájkba lépett, az ottani karhatalmi erőt megtámadta, minek következményeképp a csendőrség fegyverét is kénytelen volt használni (a tatabányai csen- dőrsortűzre való hivatkozás). Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy a fentebb említett bányatelepek munkásai a legrövidebb időn belül lefegyvereztessenek, illetőleg a rejtett fegyverek fel- kutattassanak és biztos helyre szállhassanak. Minthogy a hatóság a lefegyverzéshez szükséges elegendő karhatalmi erővel nem rendelkezik, van szerencsém a román kir. hadseregparancsnokságot tisztelettel felkérni, hogy a lefegyverzést a parancsnokság alá tartozó hadcsapatokkal lehetőleg sürgősen végrehajtani méltóztassék olyképpen, hogy az egyes bányatelepeken foganatosítandó lefegyverzésnél a helyi és személyi ismeretekkel bíró magyar rendőri hatóságok és rendőri karhatalmi alakulatok is közreműködhessenek... A miniszter rendeletéből Szekér s. k. miniszteri tanácsos.” 1919. december 18. A fővezér ség bizalmas utasítása. „Bizalmas értesülés szerint a „Népszava” lerombolása és egyéb politikai események miatt, bizonyos pártok, illetve egyének a szénbánya-munkásokat politikai sztrájkba akarják vinni, amelynek éle a jelenlegi kormányzat ellen irányulna. A körlet területén levő szénbánya vidékek lehetőleg feltűnés nélkül legszigorúbb ellenőrzés, illetve felügyelet alá veendők és minden intézkedés megteendő arra nézve, hogy a jelzett sztrájk esetleges kitörésének eleje vehető legyen. A sztrájkra izgató és e téren vezető veszedelmes egyének megfelelő ürügy (rend-, csendháborítás,
