Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Bdnyászmunka, bányászélet, munkásmozgalmak 47 sáról nem tudunk. Illetve tudjuk azt, hogy három hónap múlva kitört a világháború, a bányákat hadiüzemekké nyilvánították, katonai parancsnokok őrizték a rendet és a termelés zavartalanságát; a bányászok eddigi nincstelenségét és túlhajszoltságát pedig az élelmiszerek drágulása is súlyosbította. Panaszukkal most már a honvédelmi miniszterhez fordultak bányászaink. Vizsgálat, jegyzőkönyvek, teljes erkölcsi, de szerény anyagi siker volt a felmérhető eredmény. A katonai ellenőrzés, a statáriális bíróságok szigoró ítéletei és a bevonultatás veszélye a következő években minimálisra csökkentette a munkásmozgalmakat. Újabb sztrájk csak 1917. május 10-én tört ki. A statáriális katonai bíróság 9 halálos ítéletet hozott, ezeket azonban nem hajtották végre, a belügyminiszter kérésére 6—9 évi börtönbüntetésre változtatták. A sztrájk fontosabb eseményeit előző fejezetünkben összefoglaltuk, itt csupán a Komáromi Hírlap közhangulatot tükröző cikkét idézzük: „Mikor a vállalatok, bankárok milliókat keresnek s a szegény munkás annyit sem bír — urának minden komfortot megszerző — ideget, testet, lelket ölő munkájával megszerezni, hogy kenyeret adjon feleségének, ne hajigáljanak a bebiztosított államimádók a hazafiatlanság vádjával azok ellen, akik nem akarnak mást, csak enni és kár volna egy ember életét kiölni azért, mert a családot szeretik még úgy az emberek, mint a hazát, mely csak áldozatokat követel tőlük.” Ez már a forradalom hangulata, amely egy időre félreállította a „biztosított életű államimádókat”. A félreállítás azonban nem volt következetes. A Tanácsköztársaság idején a bányák munkáját a Szocialista Termelés Népbiztosságának Bányászati Szakosztálya irányította (1919. április 8-tól). A medence bányáit összevonják, ide csatolják Kösd és Nógrádverőce bányáit is. Kimondták a bányák szocializálását. A bányák vezetésére a munkásság közül választott termelési biztost állítanak, de műszaki biztosnak Schmidt Sándort nevezik ki. A dorogi munkástanács megvédte őt minden túlkapással szemben, megvédte még Szamuely Tiborral szemben is, aki mint az ellenforradalmi ügyeket vizsgáló, rögtönítélő bíróság elnöke, letartóztatási paranccsal küldte érte nyomozóit. „És mi volt ezért a köszönet — kérdezi a Bányamunkás 1919. október 11-én megjelent cikke — Schmidt a rendszerváltozás után a kerület bizalmijait, a helyi csoport egész vezetőségét denunciálta és a csendőrséggel elvitette; azóta is Esztergomban fogva tartják őket. Holott ezeknek az embereknek semmi bűnük nem volt, csupán igyekeztek a rendet fenntartani és a termelést biztosítani. Nem is esett Dorogon kár sem életben, sem vagyonban.” Nincs bizonyítékunk arra, hogy a helyi csoport elhurcolásában a bányaigazgatónak ténylegesen milyen szerepe volt, de nem is az ő portréjának további részleteit kutatjuk, hanem a bányászok helyzetét, magatartását vizsgáljuk. Erről pedig Schmidt így nyilatkozik: „A háború alatt 1916-ban érezhető volt már a felforgató elemek aknamunkája, a tisztán politikai okok miatt felidézett hosszú sztrájkok pedig alkalmasak arra, hogy a munkás tömegeket eltávolítsák természetes vezetőiktől... a gyűlölet szítása annyira fokozódott, hogy a tömegek elhitték izgatóik tanítását, miszerint eddigi vezetőiknek egyetlen gondolata őket csendőrszuronynak kergetni, a vezetőségeket pedig azzal rémítgették, hogy a munkásságnak egyetlen vágya felrobbantani mindent és mindenkit, kit eddig feljebbvalójának ismert. Egy ilyen hosszú sztrájk után ismét együtt dolgozva, kérdeztem embereimtől, miképpen lehetséges, hogy máról holnapra ilyen borzalmas változáson mentünk át, miképpen lehetett elhinni azt, hogy évtizedes testvéri munkánk, a jóban-rosszban együtt töltött idők minden nyoma kitörlődött szívükből... Kielégítő feleletet adni nem tudtak, de a régi bizalom és megértés többé visszatérni nem tudott. E ferde helyzet súlyát különösen a bányamunkában éreztük fokozottan, hol az élet biztonságáról való kellő gondoskodás, a kereseti lehetőségek megállapítása egyedül a vezető iránti bizalmon épül fel, s így természetesen kerestem az utat, mely a teljesítmények folyamatos csökkenéséből s így a termelés drágulásából, a munkakedv hiányából eredő állandó súrlódásból kivezet. Embereim dolgoztak ugyan a katonai fegyelem parancsolta mértékig, de a lélek és a szív hiányzott a munkából, úgy éltek máról-holnapra, mint a hadifoglyok, tengetve életüket és várva, hogy valamelyes robbanás fogja sorsukat megváltoztatni...” Schmidtnek a forradalomról írt véleményét nem idézzük. Gyalázkodó hangvétele csak szerzőjét jellemezné. Érdekes azonban könyvének az a része, amely a forradalmi eszmék terjedésének fékezéséről szól. ,,... egész idő alatt munkásaink között voltunk mérnöktársaimmal együtt, s bányáinkat épségben mentettük át... a társulati lakásokat nem rekvirál- ták el, sőt a környéken a rablásokat, gyújtogatásokat is felfegyverzett munkásainkkal akadályoztuk meg... ... agitátorok fogták meg a munkás lelkét, vitték, repítették a szélsőségek felé. Cselekedni kellett s így vetettem fel a kertváros gondolatát. Gazdasági szövetkezetbe hívtam munkásságunkat, melyben gazdálkodtunk, földeket vettünk bérbe, tehenészetet létesítettünk, hogy mindennek jövedelméből minden tagnak támogatást, kamatmentes kölcsönt tudjunk adni kertes házacskája felépítéséhez...” Milyen szép és hasznos kezdeményezés lett volna ez a szövetkezet, ha Schmidt nem úgy határozza meg célját, hogy „a munkásságot lekötötte a terv, lelkesedni tudott érte, öregségének nyugalmas élete csillant fel szeme előtt, titkos vágyának teljesülése s a forradalmi idők alatt minden kilengéstől meg voltunk kímélve, bányáink, minden vagyonunk, de az egész környék nyugalma biztosítva volt...” Elmúlt a forradalmi időszak, elsorvadt a szövetkezet is:
