Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)

44 A dorogi szénmedence bányászata ezen ügyre vonatkozó eddigi intézkedéseit helyes­lem, minthogy azonban ezek az intézkedések csak egy részét érintik az ott fennálló visszásságoknak, erélye­sebb eljárást kívánok s elvárom a bányakapitányság­tól, hogy a munkásokkal szemben netalán elkövetett visszaéléseket, különösen azok keresetének méltatlan vagy jogtalan megrövidítését —, aminek lehetősége az érdekelt munkások küldöttségének kihallgatása alkalmával folyó évi február 2-án felvett jegyzőkönyv szerint teljesen kizártnak nem tekinthető —, a leg­nagyobb szigorral és eréllyel megakadályozni fogja. Különösen jogtalan és méltatlan elvonásnak volna minősítendő, ha a munkaszakaszokból azon oknál fogva is, mert a munkások a megszabott munkát tel­jesen el nem végezték, a vállalat javára törlések esz­közöltetnének, ami az idézett jegyzőkönyv 1. pont­jában is kifejezést nyert. Szigorú ellenőrzés és felülvizsgálat tárgyává teendő továbbá, hogy a nem tökéletes munkateljesí­tés címén eszközölt csilletörléseknél is minden túl- hajtás és méltatlan szigor gondosan elkerültessék. Megjegyzem végül, hogy a munkások azon kérel­mét is, hogy a melegebb vagy rossz levegőjű helye­ken a munkások felváltva alkalmaztassanak, mél- tánylandónak tartom.” (1902. évi 12683. sz. pénz­ügyminiszteri rendelet.) A medence munkásai tehát még csak panaszkod­nak, küldöttségeket küldenek. A Pénzügyminiszter intézkedik, a bányakapitányság szigorú vizsgálatokat tart, a társulat pedig húzza az időt, elszabotálja az intézkedések végrehajtását. Az augusztusban kiadott rendelkezések végrehajtását szeptember végén sür­geti a bányakapitányság. Új határidőt szab ki: „Mivel ezen meghagyásnak ez ideig nem tétetett elég, az említett jelentés (a végrehajtásról) 15 nap és különbeni büntetés terhe alatt ide... beküldendő. Egyben tekintetes Uraságod... felhívatik a bánya­kapitánysági rendeletek pontosabb teljesítésére. 1902. szeptember hó 26-án...” Hozzátehetjük, hogy az ilyen kemény szövegezésű levél abban az időben rendkívüli ritkaságnak számított! 1903. február 7. „Tekintetes Winklehner János üzemvezető főmérnök úrnak. Annavölgy. A f. évi január 20-án kelt kérvényére, amelyben az annavölgyi és dorogi bányák részére jelenleg érvé­nyes szolgálati rendszabály módosításait kérelmezte értesíttetik, hogy a kért alakban meg nem engedhető, mert ezen szolgálati rendszabály nem csak Anna- völgyre, de Dorogra is vonatkozik s ennélfogva egy­oldalú eljárásra nem módosítható, hanem a címnek kellő módosítása mellett egészen új alapszabályok lesznek beterjesztendők... a 4. § oly módosítása, mely a bányahatósági engedély mellett az ünnepnapo­kon dolgozók műszakját 12 órára szabja meg az eddigi 8 óra helyett, tekintettel arra, hogy ezen intézkedés a munkásoknál valószínűleg ellenállásra fog találni s azokra nézve tényleg előnytelen, opportu- nitási szempontból elejtendő volna...” A bányakapitányság rendkívül finom, de úgy tűnik sokkal pontosabban ismeri a munkásság han­gulatát, mint a bányavidéken élő Winklehner. íme a következő levél: „Felhívatik tekintetes uraságod, hogy a strajkoló munkások munkába állásának feltételeiről, módoza­tairól s a munkásoknak esetleg tett engedélyekről szóló jelentését a netán ide vonatkozó iratokkal ide haladéktalanul küldje be. 1903. évi július 12-én a m. kir. bányakapitányság helyett Albert Ferenc m. kir. bányabiztos.” Ennél többet talán nem is kellene mondanunk, ha nem a medence első nagy bányász sztrájkjáról lenne szó. A munkásság elunva a bürokratikus huza­vonát, 1903. július 2-án letette a munkát. 986 anna­völgyi és 150 dorogi bányász követelte többek kö­zött a 8 órás munkaidőt, 30—35%-os béremelést, a vasárnapi munkaszünetet, az ok nélküli felmondás megszüntetését és az emberi bánásmódot. A társulat is akcióba lépett. A sztrájkolókat fegyelmileg elbo­csátották, lakásaikat felmondták, a karhatalom meg­kezdte a kiköltöztetést, öt munkást kitoloncoltak a telepről, de a munkások kitartottak, így július 10-én létrejött a megegyezés és 14-én felvették a munkát. A sztrájk sikere csak részleges volt ugyan (a béreme­lést és a 8 órai munkaidőt nem sikerült kiharcol­niuk), de csökkentek terheik, olcsó szénjárandóság­hoz jutottak és a vasárnapi munka díjazásában is értek el eredményt. Az „emberséges bánásmód” köve­telésének okát a szociáldemokrata párt Központi Szakszervezeti Tanácsának 1903. évi, X. kongresz- szusán felszólaló annavölgyi küldöttől (Olcsányi János) tudjuk meg: „Az embereket ütik-verik...”. Krampf l Hugó, a dorogi küldött ugyanakkor a kibír­hatatlan hőségre panaszkodik. Az utóbbi panasz az akkori bányáink művelési és szellőztetési viszonyai között érthető, de az előbbi megdöbbentő. Az említett kongresszus a munkásmozgalmak története szempontjából is érdekes, mert itt mond­ták ki 1903. december 26—27-én a Magyarországi Bányamunkások Szövetségének megalakulását. A sztrájk utolsó akciója a járási főszolgabíró hiva­talban játszódik le. A munkásság követeli, hogy a munkakönyvükbe bejegyzett elbocsátási megjegyzés miatt cseréljék ki munkakönyvüket. „Pauer Gyula mérnök kijelenti, hogy ... ők kötelességüknek eleget tettek... a bejegyzés törvényszerű volt, ...mert a bányakapitányság és a közig, hatóság együttes hirdetménye dacára a munkások a hirdetménytől számított 3 nap alatt sem állottak munkába. A pa­naszlók kijelentik: ha 14 nap alatt új munkakönyvek nem lesznek kiállítva, az egész munkásság e miatt a munkát abbahagyja.” Úgy látszik, a munkásság kívánsága teljesült, mert újabb sztrájkra nem került sor, az utóvédharcok azonban folytatódnak. Winklehner bejelenti, hogy a munkásságnak tett engedmények károsak voltak, rontották a fegyelmet. A bányakapitányság válasza: „A bányaművezetőségnek módjában áll megakadá­lyozni, hogy a munkások a reájuk bízott munkát nem az előre megállapított módon végezze. A munka ellenőrzése s az arra való felügyelet a felvigyázói sze­

Next

/
Thumbnails
Contents