Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
42 A dorogi szénmedence bányászata zetni, hogy ott a kezelési költség levonása után nyereség ne képződjön. Ha a minden év végén kötelező zárszámadás mégis üzleti haszonnal zárult, akkor a nyereség a társpéztárat illette. A társpénztár és & fogyasztási egyesület működését a bányatörvény szabályozta, a szabályzat betartását pedig a bányakapitányság (végső soron a pénzügyminisztérium) szigorúan ellenőrizte. A társpénztárakkal kapcsolatban meg kell még jegyeznünk, hogy a munkásság már 1890-ben követelte ezek egyesítését. E követelés célja az volt, hogy megszüntessék az egy-egy bányacéghez való „életfogytiglani” lekötöttségüket. Az egyesítésre azonban még igen sokáig kellett várakozniuk, mert azt a különböző érdekellentétek számtalanszor megakadályozták. (Az egyesítésre csak 1925-ben került sor.) Ha nem is a munkásság szervezeteként alakult, de a bányamunka fejlesztését, a biztonság fokozását és így a munkásság érdekeit is szolgálta az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület megalakítása. Selmecbánya mellett, Szklenóbányán 1786- ban gyűlt össze az első nemzetközi bányász-kohász kongresszus. Itt alakult meg az első nemzetközi bányászati-kohászati egyesület (Societät der Bergbaukunde). 1868 decemberében, Selmecen szerkesztették szaklapunk első példányát. Farbaky István, a selmeci akadémia professzora 1881-ben vetette fel az Egyesület alapításának szükségességét: „okvetlenül kell egy országos magyar bányászati és kohászati egyesületet alkotnunk, amely képviselője, hű őre, szószólója legyen közös érdekeinknek”. Farbaky 1885-ben benyújtott alapszabály-tervezetét a tőkés érdekeltség elutasította, így 1887-ben csak a Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület alakulhatott meg, amely 1892. június 27-én mondta ki az „Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület” megalakulását. Az Egyesület székhelye 1903-ig Selmecbánya volt, azóta Budapest. A tőkés módszerek jellemzését egy — a múlt század 80-as éveiben a felügyelet részére készített — tankönyv idézetével folytatjuk: „Figyeljük meg a munkást munkaközben, midőn nem is sejti és jegyezzük meg azon időt, melyet egy bizonyos munkamennyiség elvégzésére fordít; Engedjük meg az elégedetlen munkásoknak, hogy műhelyt (munkahelyet) változtassanak, mi által a túlságosan magasan díjazott munkahelyekre figyelmeztetve leszünk... A robbantó szereket, gyújtózsinórt, lövőkupakot (gyutacsot), világító anyagot stb. a bányamű szerzi be és szolgáltatja ki a munkásoknak. Az anyagok ára a szakmánybérbe beszámíttatik és a keresményből bérszakaszonként levonatik. Az anyagszerek munkaszakaszonként (szakonként) való kiadásának előnye, hogy a munkás takarékosságra szoríttatik és hogy a bányába való beszálláskor és kijövetelkor jelentkezni kénytelen... Ha a bányász kéthetenként fizettetik, nem halogatja munkáját s mindjárt eleinte dolgozik. Havonként való bérezésnél eleinte hanyag és csak a hónap második felében szorgalmas. Még jobb volna a hetenként, és legjobb talán a naponként való bérezés...” íme a normakiigazítás , a rejtett tartalékok feltárása, az anyagtakarékosság és a bérezés kapitalista irányelvei — egy évszázad távlatából. Idézeteinket csupán érdekes motívumnak, nem bizonyítéknak szánjuk. Nem szorul bizonyításra, hogy a tőkés mindenkor gondosan ügyelt az élő, emberi munkaerő minél teljesebb hasznosítására, kihasználására. Lássuk azonban, mennyire élt a termelés növelésének másik forrásával: a technika alkalmazásával? Már a múlt század első harmadában megjelentek a különböző fúrógépek. Nehéz és meglehetősen bonyolult konstrukciók ezek. Valamennyi típusuk állványos kivitelű. Energiaforrásuk kézi erő, gőz, víz, sűrített levegő és a század utolsó évtizedeiben az „elektricitás”. A felsorolásra sem érdemes számtalan típus közül hazai viszonyaink között a Brossmann— Kachelmann, a Richter és a Siemens-Halske gépeket emelhetjük ki, de igazán csak a Craelius-féle svéd gép terjedt el. Ennek első típusa kézi meghajtású volt, később sűrített levegős, majd villamos gépek kerültek forgalomba, helyenként a még ma is szívesen használt előfúrógép. A robbantólyukak fúrását ezek a gépek nem oldották meg. Csak később, a 80-as években jelentek meg a sűrített levegős kézi fúrógépek, de a csigafúró még sokáig a vájár fontos szerszáma maradt. A lőport a 80-as években váltották fel a töltényalakba préselt robbanóanyagok: az azotin, a dinamit (meddőben), a progressit és a wetterdynammon (szénben). Az új robbanóanyagokat már lövökupakkal (gyutaccsal) kellett indítani, ez viszont a gyújtózsinórok általános használatát követelte. Medencénkben a Bickford-féle biztonsági gyújtózsinórok használata terjedt el, amelynek 2,5 mm vastag lőpor töltete cca 800 mm/p sebességgel, „sziporkázás” nélkül égett, használata sújtólégveszélyes bányák meddő munkahelyein is engedélyezve volt. „Az elektrikus gyújtás egyesek részéről a legmegbízhatóbb s legjobb gyújtásmódnak tartatik másrészről az állítás helyessége egész általánosságban ugyan szintén elfogadtatik, robbanó gázokkal küzdő szénbányákban történő robbantásoknál a villamos gyújtást azonban igen sokan mellőzendőnek tartják... Az elektrikus gyújtásnak a bányászati lövőmunkáknál való általánosítását költséges és körülményes volta nehezíti meg” — írja az előbb említett tankönyv. Csak rá kell tekintenünk az első igen kezdetleges „lövőgépekre” és megértjük a szerző kételkedését. Ha sújtólég volt jelen, ezek a gépek azt biztosan felrobbantották. A szerző azonban nem vette figyelembe azt az alapvető követelményt, hogy a sújtólégveszélyes bányákban történő robbantáskor a robbantás körzetében nem lehet jelen robbanóképes gázkeverék. Ezt írja elő a századfordulón kelt robbantási szabályzat is, amely ezzel a feltétellel már csak kizárólag villamos gyújtást engedélyez a sújtó- léges bányák szénmunkahelyein.
