Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
30 A dorogi szénmedence bányászata Küzdelem az elemierőkkel A dorogi medencéhez nem volt kegyes a természet. A többi eocén bányához hasonlóan itt is küzdeni kell tűzzel, fojtó, mérgező és robbanó gázokkal, az omlás és nem utolsósorban a víz veszélyével. É küzdelem nagyságának és eredményességének összehasonlítására nincsenek mérőszámaink, csak általánosságban jellemezhetjük azokat a baleseti statisztika viszonylag kedvező mutatóival. Az ország mélyművelésű szénbányáiban 1974 és 1979 között ezer főre átlagosan 93 baleset jutott. A dorogi bányák hasonlóan számított baleseti mutatója 50,8 tehát az országos átlag 54,6 %-a. E számok ismeretében vegyük sorra a fontosabb veszélyforrásokat és azok megszüntetésének fejlődő eszközeit. Bányatűz A szakmánkban járatlan olvasó bizonyára meglepődik azon, hogy a közismerten vízveszélyes dorogi bányászat másik legnagyobb gondja a tűzveszély elhárítása. E két elemi veszély azonban nem zárja ki egymást, sőt a levegő nagyobb páratartalma növeli a szén mállását, porlódását és így növeli a tűzveszélyt is. Keletkezésük okozója szerint kétféle tüzet különböztetünk meg. Az exogén tüzeket valamilyen külső hőhatás (láng, elektromos zárlat stb.) okozza. Jellemzőjük, hogy általában a bányában használatos gyúlékony anyagok (fa, olaj, gumiszalag stb.) fognak tüzet. Kifejlődésük gyors és váratlan. Az ilyen tűzesetek viszonylag ritkák és a biztonsági rendszabályok betartásával elkerülhetők. A szén öngyulladásával keletkező (endogén) tüzek a tulajdonképpeni tipikus bányatüzek, kifejlődésük lassú, tűzfészkük mélyen a kőzetben, gyakran a nyitva levő bányatérségektől távol, sokszor megközelíthetetlenül helyezkedik el. A bányaüregek felületén öngyulladásos tűz sohasem keletkezik, itt a légáram hűtőhatása elvonja az öngyulladáshoz szükséges oxidációs hőt. A bányatüzek keletkezésének és megelőzésének első leírásai Zsigmondytól és Tschebulltól maradtak ránk. Az öngyulladás okát mindkét szerző úgy magyarázza, hogy a széntelep közvetlen fedőjét alkotó bitumenes rétegek, agyagpalák, a kivájt üreg felett összetöredezett, elmorzsolódott szén és szenes meddő párás levegővel érintkezve meleget, gázt fejleszt és végül izzásba jön. A tüzek elkerülésére „hazafelé haladó” fejtésmódot, tökéletes omlasztást és tömedékelést, légzáró agyaggátak építését és tűzvédelmi pillérek visszahagyását javasolták. Az öngyulladásra felettébb hajlamos eocén telep művelésével jelent meg bányáinkban és az iszaptömedékelés bevezetéséig megállíthatatlanul fokozódott a tűzveszély. Nem kell nagy tűzvészeket elképzelni, ilyenek csak nagyon ritkán fordultak elő. A bányabeli viszonyok között azonban az egészen csekély tüzek is borzalmas tragédiákat okoztak. A veszély nagyságának érzékeléséhez elég tudnunk, hogy egyetlen ácsolat elégésekor keletkező szénmonoxid (CO) 2 km hosszú vágatot képes halálos koncentrátummal megtölteni. A gyatra tömedékelés mellett a szén öngyulladásának másik fontos előidézője a tökéletlen szellőztetés volt, amely a felmelegedett széntömeget nem tudta lassú légáramával az öngyulladási hőmérséklet alá hűteni, sem az égési gázok — elsősorban a szénmonoxid — gyors eltávolításával és felhígításával az életveszélyes koncentráció létrejöttét megakadályozni. A bányák szellőztetését a megbízhatatlan és gyakran változó irányú természetes légmozgásra bízták, amely addig „működött” amíg a bánya és a külszín hőmérséklete között számottevő különbség volt. Ha a hőmérséklet kiegyenlítődött (a tavaszi és őszi időszakban) begyújtották a légkemencéket. Ezek kezdetben nyitott „tűzkosarak” később vasból, kőből vagy téglából épített kemencék voltak, amelyek a kihúzó akna alatt elhelyezve tüzükkel, füstgázaikkal, felmelegítették a levegőt és így a bányában légkeringést hoztak létre. Elképzelhető, hogy a fával biztosított aknákban rakott tüzek önmagukban is mennyi balesetet okoztak! Az 1800-as évek végéig ez volt az általánosan használt és elfogadott szellőztetési mód, noha ismerték és elvileg használták is a különböző víz- és gőzmeghajtású szellőztetőket (pl. a Körting-féle „exhausztort”), ezek nem terjedtek el és csak elektromos meghajtású ventillátorok oldották meg bányáink szellőztetésének súlyos gondjait (1894). A tűz elleni védekezés, illetve a tüzek elfojtásának ma is használatos eszközeiről első értesüléseinket 1886-ból (Tschebull) kapjuk. „A tűz eredményes elfojtásának alapfeltétele, hogy a védekező eszközök készenlétben legyenek. Ilyenek: légcső, ventillátor, víztartály, fecskendő, ponyva, deszka, szeg, agyag, mentökészülékek. (Ekkor érkezett egy és valószínűleg az első mentőkészülék a medencébe.) A tüzelzárási munkát minden esetben bányatiszt személyesen vezesse. A tűzvédelmi csapatba jól
