Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)

18

A dorogi szénmedence bányászata

Jülke József János bányaigazgató, valamint az esztergomi káptalan által 1845-ben kötött bérleti szerződése az első ilyen fennmaradt okirat. Érdemes beletekintenünk, mert tájékoztat a korabeli bérleti feltételekről. A szerződés kizárólagos joggal ruházza fel a nevezetteket, hogy a dorogi határ egész területén bányát létesíthessenek. A szerződés időtartama 20 év. A bérlők kötelezik magukat, hogy „a szén- bányászatot teljes erővel művelik, a bányatörvényeket betartják és az esetleg keletkezett károkért nemcsak a kitermelt szén erejéig, hanem egész vagyonukkal felelnek... Kötelezik magukat, hogy a már 1843 óta üzemben levő Jakabhegyi akna és a Dorog és Tokod közötti postaúton nemrég megnyitott vágat bérletéért egyenként évi 2000 Florin W. W.-et fizetnek...” További kikötések: az akna termelésének beindulásával a bérlet díja 3000 Fl-ra emelkedik, Imelyet negyedévenként előre kell fizetniük. A szén 1/10-ét természetben, vagy a szokásos eladási áron negyedévenként a káptalannak ki kell szolgáltatniuk. A 20 évi bérlet lejárta után minden létesítményük térítésmentesen a káptalan tulajdonába megy át.

A bérlők nem tartották be a szerződést, a bányákat 1850-ben felhagyták. Okát nem ismerjük, de ilyen szerződés mellett elképzelhető, hogy csődbe jutottak. A káptalan Miesbach Alajossal, a tokodi bérlővel köti meg a hasonló tartalmú új szerződését, így ez a terület is Miesbach kezébe jut. Ideje, hogy őt is bemutassuk.

Miesbach Alajos (1791 — 1857) bécsi nagyiparos nemcsak a dorogi, de a magyar szénbányászatnak is erős egyénisége, az osztrák gazdasági politika képviselője. Pest újjáépítésekor széntüzelésű téglagyárat alapított heti 400 ezer tégla gyártására. Gyárát dorogi szénnel látta el, a szénbányászatot tulajdonképpen a téglagyártás melléküzemének tekintette. Egyéniségére és üzleti magatartására jellemző, hogy nemcsak a bányászat jogát, de a káptalan egész uradalmát bérbe vette, mivel a papnevelde nem akart az uradalom szerteágazó jogosítványaival, a különböző bérleti díjak behajtásával bíbelődni. „Innen eredhet egyes szakíróknak az a téves megállapítása, hogy molnárok, korcsmárosok bérelték kezdetben a bányákat, holott azok csak szakmájukhoz tartozó létesítményeket, jogokat vették bérbe” (Székely).

Rajta kívül Bajóton (Szarkáson) Brzorád és Anna- völgyön gr. Sándor Móric uradalma bányászkodott még ebben az időben medencénkben. Az utóbbi 1840-ben megnyitotta az alsó eocén telepcsoportot, így a mélyebben fekvő, de termelékenyebb telepek művelésével versenyképes maradt.

1848 forradalmi eseményei úgy szálltak el medencénk felett, hogy komoly emléket nem hagytak az utókor számára. Tudunk arról, hogy a nánai csatában (és talán az isaszegiben is) résztvettek dorogi bányászok, de ez minden. A zömmel idegen, főleg német ajkú bányászságot nem hevítették a polgári forradalom eszméi, és ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a forradalom nem ismerte fel a nemzetiségekkel való szövetség jelentőségét, az idegen ajkú bá- nyászsággal nem alakított ki érdekközösséget. Az osztrák Miesbach pedig jól őrizte bányász népét. A bányák termelése nemhogy csökkent volna, de több mint 30%-kal növekedett ezekben az években. Az osztrák érdekeltségű bányászat tehát szépen fejlődött. A Főkáptalan dorogi területén Miesbach nyitotta meg (1851-ben) Henrik aknát, amely hamarosan Dorog legnagyobb bányája lett.

A bányatörvény 1854. évi módosítása még tovább bővítette a fejlődés lehetőségét. Ennek lényege az volt, hogy a földbirtokosoknak 5 évi türelmi időt engedélyezve, szabaddá tette a szénkutatás jogát. Ha a tulajdonos a türelmi idő lejártáig nem kezd bányászatot, akkor megfelelő kártérítés ellenében köteles eltűrni a vállalkozó bányanyitását.

Az új bányatörvényben rejlő lehetőségek kihasználására tehát még 5 évet kell várni. Közben azonban Miesbach elveszti egyik nagy piacát, a gőzhajózást. A Duna Gőzhajózási Társulat 1857-ben megépítette a Mohács—pécsi vasútvonalat és ettől kezdve pécsi bányáiból maga fedezi szénszükségletét. Mogyorósbánya azonnal megérezte a konkurrenciát, termelése 44%-kal csökkent, majd lassú visszafejlődéssel 1874-ben ideiglenesen meg is szűnt bányászata.

Hantken Miksáról, aki az 1850-es években Dorogon volt bányatiszt — geológiai munkásságának ismertetésénél — már megemlékeztünk. E széles látókörű szakember nem elégedett meg a medence földtani kutatásával, sürgette a bányászat fejlődését akadályozó korlátok szétzúzását is. A szén földbirtokhoz való kötöttségének megváltoztatását, vagy legalább hosszútávú szerződések kötését követelte, mert csak így látta biztosíthatónak, hogy a vállalkozók a szükséges, de költséges kutatásokat és mélyfúrásokat elvégeztessék és rendszeres bányaművelést folytassanak.

Hantken a szénbányászat fejlődésének másik akadályát a vasút hiányában látta. A vasút építéséért folytatott küzdelme azonban eredménytelen volt. A Budapest—bécsi vasút 1862-ben elkészült ugyan, de elkerülte a medencét, így a dorogi szén szállítását még három évtizedig a hajók és a fuvaros szekerek végezték.

A medence történetének első időszakából még egy nagy egyéniség nevével és tevékenységével kell megismerkednünk, Dräsche Henrikkel. Dräsche a Bécsben lakó Miesbach igazgatója és örököse éveken át folytatja makacs és többnyire sikeres küzdelmét a földbirtokosokkal. Különösen kiélesedett ez a küzdelem 1854 után, amikor az új bányatörvény hírére, már a türelmi idő lejárta előtt megélénkültek a magánvállalkozók egyéni kezdeményezései, a káptalan pedig a nagyobb haszon reményében támogatta e vállalkozók kutatásait.

1855-ben Dräsche — hogy a további kezdeményezéseknek elejét vegye — a selmeci bányakapitánysággal elismerteti az egész dorogi területre érvényes bányászati jogát. A kisbérlők — Dorogon Schwarcz