Balogh István: Szalkay László esztergomi érsek †1526 (1942)
66 Vn. FEJEZET. A hitegység szolgálatában Szalkay László egyházfői szereplésének nagyobb része már arra az időre esik, amikor a németországi hitújítás nyomán hazánkban is megjelentek a lutheri tanok hívei. Ezek most még kivétel nélkül németek, és ezért csak elszigetelt csoportokat alkotva, egymás között terjesztik az új eszméket a magyarság nem kis ellenszenvétől kísérve. Hazánkban a Jagellók korában a nép még kifejezetten vallásos volt, de az Egyház által tanított egyetemesség gondolata egyre jobban halványult a lelkekben. Mind jobban öntudatra ébredő közösségek alakulnak ki a nagy egész keretében, amelyek megtörik az egységet. A középkori hivő a vallásos érzületet szinte örökségként vette át az ősöktől. A renaissance korban a még mindig elevenen élő vallásos érzés inkább egyéni meggyőződés, az emberi értelem kritikai állásfoglalása után kialakult álláspont. Ez a vallásosság még mindig mély, őszinte és bensőséges.1) Azonban maga az egyházi élet nem állott oly szilárdan ebben a korban, mint amilyen mély a hívek vallásos meggyőződése. Az Egyház tagjai közt éles ellentétek merülnek fel, viszályok a főpapság és alsópapság, püspökök és káptalanjuk között. A főpapság a világi ügyek intézésében mérhetetlen befolyáshoz jut, ami kiváltja a rendek ellenkezését és rontja a jóviszonyt a hívek és a papság között. Ilyen helyzetben találta hazánkat a hitújítás, amelynek első jelenségei már Mohács előtt feltűntek, több kedvező körülmény találkozása folytán. A hitnek hivatott őrei és védelmezői, a főpapok renaissance egyházfejedelmek, vagy humanista tudósok voltak túlnyomó részben. Tudós udvaruk jóhírére, könyvtáruk fejlesztésére, hatalmuk, dicsőségük növelésére áldoztak mindent, híveikkel — ha nem anyagi J) Pásztor: i. m. teljes egészében ezt igazolja.
