Balogh István: Szalkay László esztergomi érsek †1526 (1942)
64 Elérkezett a nagy nap: 1925 április 26-án, húsvét napján, a legátus pappá, majd püspökké szentelte Szalkay Lászlót. Amint Campeggio írja: »Az egész ország nagy elégtételére, amely már nagyon békétlenkedett, hogy ez (Szalkay) még mindig nincs felszentelve.«67) A prímás a szertartások alatt mélyen meghatódott — a/hogy a legátus látta — az áldás alatt még könnyezett is: átérezte ebben a pillanatban, hihetően először életében, hogy ő tulajdonképpen az Isten szolgálatára van lekötve, és ez lenne az igazi hivatása. Campeggio megragadta az alkalmat és komoly beszédben őszinte lelkiismerettel feltárta előtte az ország fenyegetett helyzetét, romlott állapotát és az egész kereszténységet fenyegető veszedelmet. Rámutatott arra, hogy minden szem a prímás felé irányul, minden kéz feléje nyúl segítségért, mint aki tehetségével és hatalmával egyedül képes a romlást megállítani.68) Szalkay megindultan válaszolt és ígérte, hogy mindent meg fog tenni, ami csak telik tőle. Valóban, ettől kezdve egészen megváltozott. Több jóindulatú kezdeményezéssel állott elő és addigi önzését is iparkodott jóvátenni a közügyekben tanúsított igyekezetével. Ekkor azonban már alighanem hiába való volt minden jóakarat. Főleg nem lett volna elég egyetlen ember jószándéka, mégha akkora hatalom is volt kezében, mint neki. Az ország sorsa akkor már kétségbeejtő volt. Sehol katonaság, fegyver; pénz egyedül a pápától jött, de azt sem fordították mindig megfelelő célra. A hatalmasok még a pusztulás küszöbén is egymás ellen küzdöttek. Egységről, erőteljes kiállásról már szó sem lehetett. Érseksége két esztendejében a politikai események jobban igénybevették Szalkayt, mint valaha. Főpásztori tevékenységét mégsem hanyagolta el. Legtöbb munkát és gondot okoztak neki az idegenek — németek — által lassan-lassan beszivárgó új hiteszmék. Egész idő alatt ezek ellen hadakozott mind körleveleiben, mind a rendelkezésre álló hatalmi súllyal, bár ez utóbbi alkalmazásában nem tudta mindig függetleníteni magát a németjeit féltő gonddal oltalmazó királyné és az udvari párt befolyásától. A török veszély napról-napra fenyegetőbbé vált. A pápa végső szükségben segíteni akart a magyar király állandó pénzhiányán és megengedte, hogy a magyarországi egyházi kincseket hadicélokra 6?) Mon. Vaticana, s. II. T. I. 170. 1. es) Leírását 1. Campeggio 1525 ápr. 26-áról írott jelentésében: Mon. Vaticana, u. o.
