Zolnay László: Martsa Alajos munkássága - Fotóművészeti kiskönyvtár (1977)

Miképpen, hogyan lehet az, hogy a művész — a tudós is — az a fajta választottja a Sorsnak, aki nem hazudik ? Nemcsak azért őszinte, mert az igazság vállalására, a hitvallásra futja az ereje. Egyszerűen csak: képtelen a hazugságra.

Ezekkel a gondolatokkal, amelyeket Martsa Alajos művészportréi ébresztenek bennem, aligha járok távol az igazságtól. Arc nélküli fejből Rembrandt sem tud szuggesztív portrét komponálni. Keletien kenyérképű orcák vagy a teliholdat idéző fizimiskák — amelyeken szellem nem hagyta ott a ..maga piszkos munkájának” kezenyomát: a ráncot, a redőt, a barázdát — soha nem válnak portrékká. Legfeljebb élőknek halotti maszkjai az ilyen ábrázatok!

Ám a legátszellemültebb, legégibb arc is groteszk, fintoros, patologikus, klinikai példává válik, ha egy olyan arcot, mint mondjuk Bartóké vagy Szent-Gvörgyi Alberté, kontár próbál ábrázolni.

Mert itt az esztétikai formálás — etikai is.

Immár három évtizede annak, hogy 1953 januárjában megismertem Martsa Alajost, megismerkedtem emberi és művészi munkásságával. Ilyen gondolatok jártak akkor az eszemben.

Könyvtáros volt akkortájt Esztergomban. A nagy egyházi gyűjtemények árnyékában a város kicsiny könyvtárának vezetője. Mi volt az ő könyvtára a maga akkori három-négyezer kötetével, a kódexekkel, inkunábulumukkal kérkedő, száznegyvenezer kötetes főegyházmegvei könyvtár mellett? Mégis ő hódított: olvasták.

Amikor az 1952-es óv végével Esztergomba helyeztek, atyai barátom, Fülep Lajos mondta nekem: Martsát keresd!

S nem is csalatkoztam Fülep Lajos baráti tanácsában. Akkor is, azóta is Esztergom magányos bölcse, Martsa Alajos az, akihez itt a legtöbb emberi, baráti szál fűz. Nem szakadtak el ezek a szálak akkor sem, amikor esztergomi „aranykalitkámból” kiszabadulhattam s visszajuthattam korábbi munkaterületemre.

6