Jelentés az esztergomi Sz. Erzsébet jótékony-egylet 1897. évi működéséről (1898)

5

volnék, ha eltalálnám a főnyereményt, szívesen segítenék soknak baján! Csak múlna már el az a kemény tél, hogy annyi szegény ember ne fáznék, csak adna a jó Isten bő termést, hogy a szegényeknek is kijutna a mindennapi kenyér, stb. így vagy hasonló módon sóhajtoznak az emberek és sokszor semmit, vagy édes keveset tesznek a szükölködőknek érdekében.

Pedig hiába, az alamizsnálkodás cselekvést követel. Ha időn- kint tehetséged szerint segélyt adsz az ügyefogyottaknak, ha ruhát varrsz vagy varratsz, hogy betakarjad vele a szegénynek mezitlenségét; ha az éhezőnek eledelt, a szomjuhozónak italt nyújtasz: ez mind megannyi jó cselekedet, mely alamizsna-számba megy. Midőn tavaly újévkor a hölgybizottság a mi szegényeink érdekében házról-házra kéregetni járt, és a hölgyek, néha bizony nem a legkellemesebb tapasztalatokkal — fáradtan tértek nyugalomra, úgyszólván lábaikkal keresték a kenyeret (de nem ám úgy, mint az úgynevezett jótékony bálokon), melyet mi e napokban a szükölködőknek nyújtani fogunk.

Egy alkalommal a következő esetnek voltam szemtanúja. Egy szegény asszony ép lejött az erdőből, a hátán jó csomó száraz ágat hozva, a göröngyös úton csakúgy tántorgott a súlyos teher alatt; egyszer csak megpillantott egy padot, odasiet és félig ülve, terhét a padra támasztva, pár pillanatig pihent; de mikor ismét felemelkedni akart, hogy útját folytassa, a fának súlya és a fáradság lenyom á őt, úgy, hogy sehogy sem birt felegyenesedni. Ép akkor egy előkelő úriember czilinderrel a fején és glacé kez- tyűvel a kezén halad az úton, ki megpillantván a szegény asz- szonyt sanyarú helyzetében, minden habozás nélkül odasiet, felsegíti a fát, addig tartván azt, mig az asszony felkelhetett, ki visszafordulván hálálkodva kezet akart csókolni a jótevőnek, de az nálánál fürgébb, pár hatost csúsztatván kezébe, tovább sietett, mintha misem történt volna.

Nemde ez a jó úriember nyilván kétszer adott alamizsnát, midőn kezével és pénzével segítette a nyomorultat és igy keresztény módon cselekedett.

Hányféle alkalom és mód kínálkozik naponkint az életben ily cselekvéshez. Csak meg kell ragadni az alkalmat, fel kell használni a pillanatot, midőn a jó Isten kezünkbe, a mi kezünkbe teszi le szegény, elhagyatott felebarátunknak sorsát. Isten nem szorult reánk, mindentudó, mindenható; hisz midőn e földön járt,

1*