Esztergomi Szent István Naptár az 1929. évre (1929)
48 ferencrendiek egyszerű fakápolnája felé, hogy ott ünnepi szentmisét hallgasson. A vár vízivárosi bástyafalának póstakapu- ján még átengedték a mit sem sejtő ezredest, de belül erős tisztiőrség vette körül, s Bottyánt veretes kardjától megfosztva a vár egyik rideg börtönébe kisérte fel. . . Felesége néhány pillanat alatt magánosán maradt. Támolygó léptekkel lesütött szeméből folyton könynyezve tért haza... egyedül... Otthon imába temette kétségbeeséstől remegő lelkét... Menekülés a szégyenútról. Párjavesztett Bottyánná mélabús egyhangúságban éldegélt. Tehetetlenül szenvedte rideg magányát, a kilátástalannak tetsző napokat és vigasztalan hónapokat. Fél éve, hogy rajongva szeretett férjétől egy sort sem kapott, hírt sem hallott felőle; viszont ő sem írhatott neki, sőt még meg sem látogathatta a védtelen magyarral szemben mindig könyörtelen altábornagy durva parancsából. Kárörömmel szemlélte a Kuckländer Bottyánék szomorúságban őrlődő napjait, akiknél ő sokszor vendéglátást élvezett. Megelégedetten simogatta csontos kezével borostás arcát, öntelten nagyokat nyelt kinyújtott nyakával, valahányszor a fogoly Bottyánra gondolt vagy róla intézkedett. 1704 október 6-án délután erős fegyveres kiséret menetelt el Bottyán- palota mellett. Bottyénné akaratlanul kinézett az ablakon. Nagy meglepetésére férjét látja a dobogó lépésben haladó katonai kiséret között. Szenvedés ült mokány arcvonásán, tömött, egyenes tar- tású termete egyenletesen katonás lépésben halad középen. Bottyán is feltekint, de szeméből az örök búcsú sugárzott, könny gördült végig az arcán, és sóvár tekintettel intett felesége felé. Ekkor sírt először a kemény katona. Pedig nem tudta, hogy ez lesz szemük utolsó találkozása. Bottyánná ájultan rogyott össze, Bottyánt meg vitték Nyergesújfalu felé. Éjféltájban a sötétség leple alatt alaposan döngették a Bottván-palota tölgyfakapuját. Nagy Mátyás, Bottyán hű kocsisa, akit Bottyánná a várban sűrűn ellátott étellel-itallal, nyitotta ki a kapu nehéz zárral felszerelt ajtaját. Majd hanyatt esett, amint a zörgetőben Goldenfinger János Nyergesújfalura való császári várkatonát ismerte fel. — Te vagy János? Isten hozott! Csak nem rosszban töröd császári katona létedre a fejed ? — Ah, Mátyás bátyámuram, hogy gondolsz ilyet felőlem ? .. . Bottyánné nemzetes úrasszonynak hozok sürgős hírt Bottyán ezredes urunkról. Azonnal akarok vele beszélni, — nyugtalankodik Goldenfinger. — Amikor Bottyán ezredes jóuramat elvitték a várból, én utána szöktem, hogy hírt hozhassak róla; ha lehet, segítsek rajta. Otthagytam a császári katonáskodást, hidd el, a várkatonaság legtöbbje már kuruc érzésű. Ne félj tőlem, hanem siess bejelenteni, mert lóháton jöttem, és mielőbb vissza akarok Nyergesújfalura futtatni. Megértette Nagy Mátyás Goldenfin- gert. Egy-kettőre elintézte Bottyánnénál a bejelentést, aki azonnal maga elé engedte Goldenfinger Jánost, hiszen virrasztóit, sírdogált, bár kiszáradt, lobos szemhéjai alól már könny sem gyülemlett szempilláira. — Gyorsan kell cselekednünk, nemzetes nagyasszonyom. — Szóhoz sem engedte jutni Bottyánnét izgatott sietségében Goldenfing?r, akinek vigasztalóig alázatosan kezet csókolt. — Bottyán János ezredes nagy jóuram nyergesi községházunkban tölti ezt az éjtszakát. Utána szöktem, otthagytam a császáriakat, és nem hiába. Meg kell menteni az én jólelkű ezredes uramat, akinek csak hálával tartozom, mert velem és községemben sok szegénnyel nagy jóságot gyakorolt, amikor a fosztogató német zsoldosok zsarolásától védelmezte meg vagyonúnkat... Éjfél után két óráig megszabadíthatjuk őt, ha ezredesné nagyasszonyom is úgy akarja. — Isten áldja meg, János, hűségét! Bizony, akarom, — s örömében rögtön kiadta a tűkön várakozó Nagy Mátyásnak a parancsot. — Két lovat vigyenek a csenkei oldalra. Díszes szerszámot, nyerget adjon a nemzetes ezredes uram két legkedvesebb paripájára. Ruhát is vigyenek neki! — Csákány, lapát is kell, — veti közbe Goldenfinger — ezzel ásatom ki a községháza oldalát.
