Varga Péter Dénes: Esztergomi régiségek és furcsaságok - Városunk, múltunk 2. (2015)

Boszorkányok pedig vannak?

Mielőtt rátérnénk a hazai boszorkányság, illetve boszorkányperek tárgyalására, szükségesnek látszik tisztázni magának a kifejezésnek a tartalmát. A gonosz, ártó lényekben való hit egyidős az emberiséggel. Ennek a hitvilágnak az egyik szereplője a romlott, borzasztó, vasorrú, ártó hatalmú boszorkány. Ahogy a kereszténység elterjedt, a boszorkányt az általában vett Gonosz szolgálója helyett a Sátán szolgálójának tartották, akivel fertelmes paktumot kötött az emberiség megrontására. A boszorkányok egyik elnevezése a magyar nyelvi tájakon a bűvös-bájos, bű-bájos volt, tevékenykedése pedig a bűvölés-bájolás. Értelemszerűen e szavak jelentése a gonosszal, a romlottal kapcsolódott össze. Az érdekesség ebben az esetben a „bű" és a „báj" gyökérszavak jelentése, eredete és kapcsolata a boszorkánnyal. Ezek ugyanis az ótörök báj szóból erednek, ami nem mást jelent, mint „köteléket", „szalagot", „bilincset". A magyar „báj", „bájos" szavak jelentéséből azután az idők folyamán kikopott a pejoratív jelentés, és csupán a „lebilincselő", „mozdulatlanná tevő" átvitt értelmük maradt meg, a jelentésben mélyen elbújva. A szó eredeti jelentését legjobban a boszorkány jelentésű „bűbájos" (vagyis „igéző", „rabul ejtő" személy) őrizte meg. A kötés-oldás rítusa kapcsán erre még visszatérünk.

71