Varga Péter Dénes: Esztergomi régiségek és furcsaságok - Városunk, múltunk 2. (2015)

lagod azonnal eltűnik és te azt többé meg nem találhatod.

E szavak után az öreg eltűnt a sziklák között, az utas pedig a kíváncsiság és a kétely vegyes érzelmei közepette a megadott irányba vette az útját. Az ösvény sűrű cserjék közt vezetett, melyek lehajló ágaiba gyakorta fennakadt a ruhája, vagy megkaristolták arcát, kezét. Végtére is megérkezett a forráshoz. A földből frissen fölbuzgó víz körül burjánzó növényzet csodálatos látványt nyújtott, a fű között pedig megannyi dió, egytől egyig színaranyból, melyek olyan ragyogóan fénylettek, mint a szentjánosbogarak. Az utas habozás nélkül nekilátott a diók összeszedé- sének: egy, kettő... tizenhárom, tizennégy, tizenöt - számolta nem kis mohósággal az aranydiókat. És ekkor, a tizenötödiknél gondolkodóba esett. Elmerengett a sorsán és arra gondolt, vajon higgyen-e az öreg szavainak? Valóban csupán a tizenöt diótól függne a boldogsága? Egy belső hang egyre erőteljesebben, ellenállhatatlanul, mint egy kaján ördög arra ösztönözte, hogy vegyen még többet! Végül lehajolt és a tizenhatodikat is betette az erszényébe. Ám ebben a pillanatban az ezüsthabú forrás forrni kezdett és egy női alak képében csodálatos szépségű tündér emelkedett a víz felszínére, aki komoly, megvető hangon így szólt az utashoz:- Megszegted az öregek iránt való köteles és tisztes engedelmességet és szavadat nem tartottad meg, inkább kíváncsiságodnak és kapzsiságodnak áldoztál. Vedd hát méltó büntetését állhatatlanságodnak! Menj és folytasd nyomorult utadat!

115