Az esztergomi főkáptalan gondjaira bízott ájtatos alapítványok, s azok kezelési módozatának ismertetése (1870)

tositva lévén, ez közvetíti a tőkék elhelyezését, szorgalmazza a kamatozást, s oly viszonyban áll az egyes alapítványokhoz, hogy minden egyes alapítvány közvetlenül az alapítványi közpénztárnak — és csak ez által közvetve válik az adósok hitelezőjévé.

Minthogy azonban a közpénztárnak főczélja és rendeltetése, hogy az alapitványi tőkéket és azok kamatjait biztosítsa oly értelemben, hogy a netalán elveszendő tőkéket pótolja, az esedékes kamatokat pedig — akár fizetik azokat az illető adósok, akár nem, — az alapitványosoknak minden körülmény között pontosan kiszolgáltassa, azonfelül még a kezelési költségeket is viselje: kétségtelen dolog, hogy a közpénztárnak nagyobb forgatható összeggel kell rendelkeznie , mint a minőre irányában az alapitványok tőke és kamat fejében követelőleg íeljogositvák. E czélból határoz- tatott, hogy valamennyi már létező vagy még létesülendő alapitványi tőkéből — azokat kivéve, melyeknél az alapítók a mondott czélra bizonyos összeget külön lefizettek, — két százalék egyszer mindenkorra levonatván, — ez, valamint a magánadósoknál elhelyezett alapitványi tőkék után járó minden 6-ik kamat is a közpénztár javára essék. Ez intézkedés annál jogosultabb volt, minthogy ezelőtt is két százalék vonatott le nemugyan a tőkékből, hanem az évenkinti kamatokból csupán a kezelési költségek fedezésére. így tehát a tőkék két százalékából és minden 6-ik kamatból befolyó, időnkint szaporodó s a lehetőséghez képest tőkésített összeg képezi a közpénztár saját vagyonalapját, az úgynevezett „C ura tela“ alapot, melyből pótolja a netalán elveszendő tőkéket, fizeti a késedelmes adósoktól rendes időre be nem hajtható kamatokat, s viseli a kezelési költségeket. Tetemesen nevelte ez alapot a főkáptalan nagylelkűsége az által, hogy tulajdon jogáról ama százalék! összegre, melyre mint kezelési dijjutalékra az újabb szervezésig fennálló szabá