Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz kápolna - Magyar Műemlékek (1955)

*— melyre alig van példa az építészet történetében — nagy csodálatot váltott ki a kortársakból. Oly gyorsan és oly jól sikerült az áthelyezés, mintha gépek vitték volna egyik helyről a másikra: „tanquam si per machinam e loco prioré ad hnnc transposita fuisset” — írja elismerőleg a káptalan Annalese. Az eredmény mind a prímást, mind Packh építészt nagy büszkeséggel töltötte el, tettüket meg is örökíttették a kápolna falain elhelyezett bronztáblákon.

A kápolna áthelyezésével, az új székesegyház építésével gyökeresen megváltozott az esztergomi várhegy képe. Megváltoztak az épületek, de megváltozott maga a hegy is. Az óriás átalakulást hatásosan szemlélteti Anninger 1829-es rajza (36. kép). A nivellálási munkálatok hatalmas méretei, az új székesegyház helyzete a 11 méterrel lemélyített szinten, világosan megmutatkozik rajta. Ez volt az a csatatér, ahol három évig folyt a küzdelem a kápolnáért. De képet ad a kápolna új helyzetéről is. Most már semmi sem látszik belőle sem térben, sem tömegben, csupán az épülő székesegyház hatalmas déli ablaka jelzi a mögötte rejtőzködő, egyedülállóan remek kápolnát.

A kápolna ezzel szinte el is tűnt az emberek érdeklődési köréből. Kazinczy 1831-ben alig méltatta néhány hideg szóra. A többi esztergomi útleírás (1824—1856) is igen szűkszavúan emlékezik meg róla. Az épülő Bazilika látványossága elfelejttette a szerény méretű kápolnát. Most már csak a közelállókat érdekelte, így a kápolna papját, Végh Istvánt, akit gyötört a gond, hogy olyan orgona kerüljön bele, amelyik „eleganti huic sacello conformiter elegáns” legyen (1825). A figyelem újból csak a század második felében, a renaissance kutatások megindulásának idejében fordult feléje. A tudományos irodalom, mind a történeti, mind a művészettörténeti, ekkor kezd foglalkozni vele. Ugyanezidőtájt a Bazilika belső kiképzésével kapcsolatosan a kápolna helyzete ismét módosult. Északi szárnyát, mely ideiglenesen be volt falazva és így egyetlen bejárata az új sekrestyén keresztül vezetett (1852. canonica visitatio), a Bazilika hajója felé megnyitották. 1874—75-ben pedig Simor János hercegprímás megépíttette az új kupolát Lippert József neo-renaissance terve (66. kép) szerint, mely mértéktartóan ízléses, bárha kicsinyes formáival nem is tudja folytatni a kápolna erőteljes stílusát. Kevésbé sikerültek az oltár új díszei: a márvány tabernakulum, melyet a prímás szintén Lippert tervei után Antonio de Torna-val csináltatott, meg a két szobor (Szent István és Szent László), amelyeket a káptalan faragtatott Pietro della Vedova-val. Az oltár 1835-ből való metszetképe (64. kép) alapján úgy tetszik, hogy a barokk tabernakulum és a barokk alabástrom- szobrok sokkal jobban illeszkedtek bele a renaissance keretekbe. Ezekkel a kevéssé szerencsés modern kiegészítésekkel be is fejeződött a kápolna viszontagságos története.

20