Klinda Irma: Az édes anyához. Gyermekei neveléséről. (1906)

11

A fájdalom, melyet mint korán árvaságra jutott gyermek kicsi korában tanult már ismerni és amely egész életén át hűséges kísérője maradt, mindaddig, míg sokat zaklatott szíve hirtelen dobogni megszűnt, alakította ki egyéniségét oly nemessé és fokozta az iránta érzett tiszteletet, de ugyanaz a fájdalom volt az emésztő munkának hűséges segítőtársa is, hogy ez a nemes élet delelőjén kialudjék, mikor még annyit akart dolgozni, nem magáért, hanem azokért, akiket szeretett.

Eltávozott közülünk, de neve egy gondolatot jelent, képe mint a hivatásos tanító, a munkás, a szenvedő és önfeláldozó szeretet követendő példája él tovább azok lelkében, kik őt ismerni tanulták.

Élete, sorsa és megrendítő halála között a gyarló emberi elme enyhítő, kiengesztelő összhangot hiában keres.

Az igazságos Isten egyenlítse ki az ellentétet élet, sors és halál között és adja meg a boldogultnak, amit e földön sokat zaklatott lelke oly fájóan nélkülözött: a csendes pihenést és örök békét. Emlékét őrizze a nemes városnak, felentes hatóságának, kartársainak és volt tanítványainak hálás kegyelete.“