Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)

Az agilis vezetés, a tudatos munkavégzés ellenére az intézet zavartalan működése sajnos nem sokáig tartott. A kilencvenes évek végére kiderült ugyanis, hogy nem nyílott az országban annyi óvoda, mint ahányra a törvény alkotói számítottak. Ahol csak lehetett kijátszot- ták, ennek következtében egyre több óvónő maradt állás nélkül. A kialakult helyzetben az érsek 1898. március 14-én közölte, hogy ősztől részben felfüggeszti az iskola működését. Ez a megfogalmazás azt jelentette, hogy ettől kezdve csak minden második tanévben indíthatnak osztályt. Az igazgató és a város az intézkedés felülvizsgálatát kérték, de eredménytelenül. A polgármester arra hivatkozott, hogy az intézet működésének korlátozása anyagi veszteség a város azon polgárai számára, akiknél a növendékek laknak. Az igazgató folyamodványában azt is kimutatta, hogy az Esztergomban végzettek nem maradtak állás nélkül, de tény, hogy jelentős részük nem óvónőként működött. A kritikussá vált időpontig 188 tanuló kapott óvónői diplomát. Közülük 62 óvónőként, 55 tanítóként kereste kenyerét, családi nevelői tevékenységet 28-an végeztek. Mindenesetre az, hogy viszonylag sokan tevékenykedtek tanítóként arra utal, hogy most ott keletkezett hiány.

Ezekben az években felvetődött részint pedagógiai, részint gyakorlati okokból az óvónő és tanítónőképzés egyesítésének a gondolata. Ez nem volt új, mert már 1848. július 22-én az egyetemes tanítógyűlésen is elhangzott: „Az óvónevelők ágy képezlessenek, hogy egyszersmind elemi tanítók is lehessenek. Ugyanakkor a tanító képezdék egyszersmind kisdedóvói képezdék is legyenek." Ekkor ennek az elvnek főleg pedagógiai hasznosságát hangsúlyozták.

A század végén valamiféle egyesítéssel az érdekelt intézetek zöme egyetértett, de kétféle elképzelésük volt. A formai egyesítés hívei azt kívánták csupán, hogy egy épületben legyen a képzés, esetleg ugyanazon nevelők végezzék, de külön tantervvel. Az óvónők kettő, a tanítók négy év után hagyják el az iskolát. A szoros egyesítés hívei ennél jóval tovább mentek. Szerintük négy évig egységes tanterv szerint tanulnak a növendékek és mindkét oklevelet megkapják, illetve olyat, mely mindkét intézménytípusban működési jogot biztosít számukra. Esztergom az utóbbi elgondolást támogatta, mint az a miniszteri rendelkezés, mely szerint 1897/98. tanévtől Eperjesen már ilyen módon folyt a képzés. (A miniszter tervezte, hogy a következő években bővítik ezen intézmények számát.) Az esztergomi intézet - fennmaradásában bízva - az 1897/98. tanévtől a fenti típusú képzést készítette elő. A tanári testület „ népiskolai módszerekre is oktatta növendékeit”. A második évfolyamon az elemi iskolát is kezdték látogatni növendékei, módszertani eligazítást is kaptak. Ezt másoknak is ajánlották: „Minthogy a képesített óvónők nagyrésze mint elemi iskolai tanítónő nyer alkalmazást, ajánlja a testület, hogy a második osztályban az óvói gyakorlat heti óráiban november hónaptól kezdve hetenként két óra fordíttassék arra, hogy a növendékek az elemi iskolai módszertanban is jártasságot szerezzenek”

1907-től tanítóképzős elméleti tárgyakat is oktatnak azok számára, akik az óvónőképző után valamelyik tanítóképzőben kívánták vagy kényszerültek folytami tanulmányaikat.

E nagyszerű tervezgetések közepette érte az intézetet is az első világháború. Az országos akcióba bekapcsolódva 1914. augusztus 14-én napközi otthon nyílott az épületben, ahol a hadbevonultak gyermekeit gondozták. Ugyanez év őszétől az épület egy része hadikórház lett. A közösködés nyilván zavarta a munkát. 1915. július 2-án már a teljes épületet igénybe vette a honvédség. Az intézet sorsa ezzel a lépéssel pecsételődött meg, habár az első napokban úgy tűnt, hogy csak rövid időre. A nyár végén azonban az igazgató kénytelen volt köz41