Gábris József: Az alma mater dicsérete (1992)
E bensőséges együttlét után a jelenlévők két csoportra oszlottak. Egyik részük a belvárosi, a másik a szentgyörgymezei temetőbe indult a főiskola autóbuszával, hogy csokrot helyezzen el a volt tanárok sírján. A sírok felkeresése előtt a belvárosi temetőben Bar- tos Jenő emlékezett, Szentgyörgymezőn Végvári István az alábbiakat mondta: „Minden történelem időben és térben lejátszódó folyamat. Ilyen neveléstörténeti folyamat az esztergomi pedagógusképzés, benne intézetünk története is. Az 1842. november 3-i Veni Sancte-t követő megnyitó ünnepélyen az első igazgató beszédével indult az a nevelésifolyamat, amelynek itt és most kereken 150 év után, is folytatói vagyunk. Hogy a jelennek és a múltnak ezen találkozása minél gyümölcsözőbb legyen, hasznosnak látom ezen példaértékű hagyományápolás rövid ismertetését, melyet írásbeli és szóbeli forrásokból, továbbá félévszázados kortársi emlékeimből merítek. Valószínűleg az előző, halottak napi élményei alapján mondta Jaross Vince kanonok-igazgató: „A jó tanítót a szülők és tanítványok szeretete elkíséri egészen a sírig... A háládatos szív felkeresi példás tanítójának sírját, hogy az Egek Urától áldást esdekeljen tanítója lelkére." Az 1914-15-ös Értesítőben pedig ez olvasható: „November 1-jén, Mindszentek napján d. u. az ifjúság Nádler, Nemesszeghy, Obert tanárok vezetése alatt a temetőbe vonult, hol a jótevők, elhunyt tanárok és növendékek sírja fölött gyászénekeket zengett, és róluk egy- egy beszédben emlékezett meg." (Ezek a beszédek gyakran az önképzőköri munka termései voltak. Háttérként idézem: „Az októberben bevált 12 tanulóval együtt, 54 rendes és 2 magántanuló növendékünk ment tehát a harctérre” ..., ahol már a tanári kar két tagja is harcolt. Az egyikről nem tudják: „Él-e vagy meghalt?") Nem számoltam össze, hány halottunkat kísértem e helyről az elmúlt ötven év alatt utolsó útjára. Azoknak a temetésére azonban elég jól emlékszem, akiknek a sírjához vezetem majd csoportomat. 1943 novemberében Bartal igazgató úr személyesen mutatta meg nekem, kezdő tanárnak, az elődök sírját. Szándéka nyilvánvaló volt; keresi, hogy kinek adhatja át a hagyományápolás útját megvilágító fáklyát. A múlt héten titkárunkkal, volt kedves tanítványommal, megkerestük e temetőben található sírokat. Így felkészülve tudjuk majd Önöket odavezetni. Az említett szándék motoszkál bennünk is... A temetési szertartások alatt gyakran eszembe jut az első ismert „Halotti beszéd”. Ilyenkor nem nyelvemlékként idézem magamban, hanem mint a szemléltetve nevelés egyik remekét. „Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk" ... Ehhez társul legtöbbször ez a tömör fogalmazású, döbbenetes hatású, csontváz fölé írt felirat: „Mi is olyanok voltunk, mint most Ti, és Ti is olyanok lesztek, mint most mi!” A tanítási gyakorlatok szókincsét használva, applikáljuk magunkra ezt a nevelési célnak javasolt, elgondolkodtató két mondatot. Ok is abban az iskolában tanultak, tanítottak, ahol mi tanultunk, tanítottunk. A mi életutunk is ide vezet... Amikor majd a síroknál, a néhány perces néma csendben szembesülünk velük, ki-ki a maga egyénisége szerint folytathatja ezt a belső beszélgetést. A síroknál mi most nem „zengünk gyászénekeket”, beszédek sem hangzanak el. Beszédek helyett engedjenek meg még egy értékelő és egy tájékoztató megjegyzést. Gondolom, mindannyiunk számára öröm, hogy a szervezők nemcsak felújították ezt - az 1942 után részben megszakadt - hagyományt, hanem az óvónő- és tanítónőképző jogutódjaként azokra is kiterjesztették. Ez sem az 1956-os, sem az 1967-es meghívókon nem szerepel. (1956-ban az újra-megnyitás 100, 1967-ben pedig a 125 éves évforduló volt.) 26
