A szatmári irgalmas nővérek vezetése alatt álló Esztergom-vizivárosi érseki nőnevelő-intézet értesítője az 1939-40. iskolai évről (1940)

10

vonatkozólag, vájjon vőlegénye valóban ragaszkodik-e hozzá. Ekkor a vőlegény Varilla útján, aki Erzsébet tépelődéseit elmondotta, Krisztus képével ellátott tükröt küldött menyasszonyának szere- tete jeléül. Ennek értelmében ez a tükör a lelki megnyugvást, a a boldogságot jelentette s egyszersmind a lelki szépséget is gondozta. Vájjon ma is ilyen célra szolgál a tükör? Úgy gondolom, erre nem is kell feleletet adnom. Ha otthon a tükör előtt rendbeszedjük magunkat, az természetesen helyes. De, ha Szent Erzsébet ma élne, bizonyára nem arra használná fel a tükröt, hogy a villamoson elővegye és általa ellenőrizze azt, vájjon jól kenegeti-e az arcát.

Hogy Magyarországi Szent Erzsébet szent lett, annak az alapját a családi nevelés, elsősorban az édesanya gondos nevelése vetette meg. E nevelés egyik részletéről Horn a következőket írja: „Anyjának éppoly szigorú, mint gyöngéd felügyelete alatt legelőször Máriának, Magyarország védőasszonyának édes nevét tanulta kimondani.“ Vájjon nem volna-e kívánatos, az összes leendő anyákat felkérni arra, hogy gyermekeik legelőször Magyarország védőasszonyának: Máriának a nevét tanulják meg?! S bizonyára jó tanácsot adunk az édesanyáknak azzal, ha felhívjuk figyelmüket arra, hogy a legjobb hozományt azzal adják gvermekeiknek, ha jól nevelik őket.

A nevelői gondolkodásnak egyik legfőbb elve az, hogy minden szavunkkal és tettünkkel nevelünk. Ez az általános nevelői hatás Szent Erzsébet életében természetesen mindig nagyon értékes volt. „Születésének tulajdonították az országban néhány év óta uralkodó békét és jólétet.“ Vájjon mi a békét jelentjük-e környezetünk számára, vagy a veszekedést? Minden növendék adjon csendben önmagának feleletet erre a kérdésre. Azután kérdezzük önmagunktól: vájjon gondoltunk-e egyszer is arra, hogy játék közben a zálog kiváltása imádsággal történjék, mint ahogy a kis Erzsébet azt többször kívánta. Aztán kérdezzük: Vájjon voltam-e társaságomra olyan hatással, mint Szent Erzsébet, akiről életrajzírója a következőket mondja: „. . . ellenkezőleg az akkori szokással, mely azt kívánta, hogy az asszony az asztal végén üljön, Erzsébet Lajos mellett foglalt helyet, hogy ez kénytelen legyen jobban vigyázni magára. Ilyképpen tartózkodóbbá tette a többi asztaltársakat is, úgyhogy a társalgás még a leghosszabb lakomákon sem lépte túl az illendőség határait.“ (53. 1.) Leányok! Maguk gondoskodjanak arról, hogy társaságukban a fiatalemberek, férfiak sohase léphessék túl az illendőség határait. Az ilyen magatartást tanúsító nők