Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

A mohácsi csatavesztés után nemzeti műveltségünk - vele muzsikánk, főként műzenénk - az égtájak három iránya, nyugat, kelet, észak felé menekült. A politikai Magyarország - Közép-Magyar- országnak elvesztése után - a Dunán túl, a Felvidéken s Erdélyben élt tovább. E tájakon kell keresnünk hajdani műveltségünk kontinuitásának foszladozó szálait is. Mert a centrumban, az „ország köldökében”, Budán s egyebütt nyoma sincs már a pár éve még fel-felszárnyaló gótikus muzsikának.

„. .. a budai török helyőrségnek rangban legeslegutolsó alakulata a zenészeké - a méh tér ők a sorkatonaság hivatalos felvonulásait síppal, dobbal, trombitával teszik ünnepélyesebbé. Az egyik budai bástyán, a Mehterháne kuleszin — a muzsikusok bástyáján—, a Kizil Elma szeráj (az Aranyalmának becézett hajdani magyar királyi palota) közelében esténkint ezek a török katonazenészek szórakoztatják Buda török közönségét. A testület összesen hat-nyolc emberből állt, tagjai többnyire cigányok voltak” - írja a török Buda monográfusa, Fekete Lajos.1

A török kor seregjárásai dalainkat, muzsikáinkat - a lakossággal együtt - repítik szerteszét, i; 87-ben Strassburgban akadunk nyomára annak, hogy Zrínyi Miklósnak, Szigetvár hős védőjé345