Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

dálkozik azon a jelenségen, amellyel szülőföldjén is szívesen találkozott volna; náluk ugyanis annyiféle s egymástól annyira elütő a tájszólás, hogy még az előkelőek is nehezen értik meg egymást. „Magyarországon ennek az egyforma ejtésű beszédnek természetes következtetése az, hogy mindenki megérti egymást; paraszt és polgár, közép- és főrangú ember egyaránt, s egyaránt gyönyörködnek a magyar nyelven szerzett énekekben...28

Magyar nyelven szerzett énekekben gyönyörködik maga a király is, Mátyás. A király - írja Galeotto — feszült figyelemmel hallgatta azokat az énekeket, amelyeket lantkísérettel adtak elő lakomái alkalmával.. . mert még nem veszett ki a zenészeknek és a hegedűsöknek az a nemzetsége, amely a hősök tetteit ha^ai nyelven lant kíséretével megénekelte...29

S hogy mik lehettek ezek az énekek? Ilyen lehetett a „Szabács viadalja” meg egy másik - Zrínyi Miklós által fenntartott - töredék. E szerint az 1463. évi jajcai diadal után „még az kis leánzók is köz énekkel éneklik vala akkor Muhamet császárról:

Mikor magyar király zászlóját látá Jó lovának száját futni bocsátá. . .

De ilyenféle lantos költemény volt a Zách Kláráról való szomorú ének, Kont nádor balladája, a Toldi, a Kenyérmezei diadal emléke,’1 a Hunyadiak eredetéről való ének is.’2

Galeotto szavaiból két dolog világlik ki. Az egyik: a XV. században még nincs kettévált, elkülönült Népnyelvünk és irodalmi nyelvünk. A másik - és ez zenetörténeti szempontból sokkal lényegesebb —: XV. századi zenei anyanyelvűnk — a népzene és a világi műzene nyelve - egységes!

286