Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
szekre utaló helynevek, legkoraibb okleveleinkben nincs írott nyoma az ilyen zenészbokrok, igricközösségek eladományo^ásá- nak? Talán nem járok nagyon távol az igazságtól, ha úgy vélem: az, hogy a jokulátorok és falvaik nem estek korai uralkodóinknak eladományozása alá,1’ természetes. Korai adományleveleink ugyanis kivétel nélkül királyoknak, főembereknek egyházi intézmények javára tett adományai. (Tihanyra, Győrszentmártonra, Garamszentbenedekre, Zselizszentjakabra, Dömösre, Bozókra gondolok.) És bár nem kisebb ember állítja, mint Szent Gellért püspök, hogy „a papok szeretik a jokulátorokat”'4, természetes, hogy világi énekmondókat, igriceket, regösöket, „kombibátorokat” királyaink nem adományozgattak egyházaiknak. A már említett, 1347-ből való regteleki adat mindenesetre azt mutatja, hogy a zenészeknek ezek a csoportos települései és a zenészeknek királyi kondicionáriusi mivolta még a XIV. század derekára sem tűnt el teljesen.'5 A XIV—XV. századra, amikorra a királyi szolgáltatónépek intézményessége végképpen megszűnik, a hajdani népi zenészek is kétfelé — fel, a nemesség irányába s le, a jobbágyság felé — sodródnak. A nemesi rendre - vagy legalábbis helyi nemesség rangjára — vergölődöttekről, elsősorban a hadizenészekről, királyi trombitásokról másutt volt szó. Azonban a népi, paraszti muzsikusokról is hallunk itt-ott. Ennek emlékanyagából ragadnék ki pár futó adatot. 1337-ben, amikor Nagymihályi Jákó fia, László és András — amúgy a Sztárayak elei — megosztoznak Zemplén és Ung megyei birtokaikon, az Ung megyei Ztranyan birtoknál a tatárjárás megemlíti Soltész nevezetű Egyednek és Tamás hisgtriónaky hospesnek itteni közös földjét.'6 282
