Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

másik - s az uralkodóhoz sokkal közelebb álló udvari - historikusa, Galeotto rajzol meg a budai udvar katona- és népzenészeiről. O - szenei anyanjelvűségünk első írott forrásaként, mint már megírtuk - azt mondja: a királyi lakomákon gyakran megfordulnak muzsikusok és hegedűsök, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál lantkísérettel éneklik meg.

Ezek a hadi-, tábori zenészek, trombitások, kobzosok, dudások, síposok, énekesek népszerű emberei Mátyás s az utolsó Jagellók budai udvarának is. Galeotto írja, hogy jelen vannak a szokásos újévi királyköszöntő s az ajándékozás alkalmával is. Ilyenkor a király, királyi pár kap - de ád is - ajándékokat. Réges-régi keletű magyar udvari szokást ír le Galeotto, amikor 1485 körül feljegyzi: a magyar király udvarában az a szokás, hogy az udvari emberek, köztük a zenészek - a síposok, trombitások, hegedűsök - is, kezükben mesterségük jelvényével, felkö- szöntik urukat. A király pedig kezükbe vagy zeneszerszámukba csúsztatja a nékik szánt, strenának mondott újévi ajándékokat. („Moris est- mondja Galeotto - ut a rege petatur strena praeten- tis, cuiusque artificii in instrumentis. Tibicines tibiam, tubicines tubám, citharoedi citharam... deportant. Rex... in tibiam tu- bamque et reliqua praemium coniecit proprium. . .” „Szokás, hogy a királyhoz mindegyik művész a maga szerszámával járul strenaért. A síposok sípot, a kürtösök kürtöt, a hegedűsök hegedűt hoznak oda. A király pedig a sípba, kürtbe helyezi jutalmát.”)'7

II. Ulászló - immár mint magyar király - 1494-ben említi Hermannus nevű tibicinatorát. Havi fizetése 1494/95-ben 13 és 15 forint között váltakozott. Amikor 1494 áprilisában Lőcsén sor kerül II. Ulászlónak és testvérének, János Albert lengvel királynak a kibékülésére és találkozójára, Hermannus, a magyar

256