Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)
s amelyet a hadizene s a nép - városi és falusi - muzsikája is gazdagított, véges-végig színezte a vándorzenészek állandó áramlása. Magát népzenénket is jellemezte hajdani országunknak az a sajátsága, hogy kimondottan nemzetiségi állam voltunk, soknyelvű néppel. A zarándokjárások, a búcsúk, a seregjárások, foglyok megjelenése, követségek, királvtalálkozók, diákoknak, távolsági kereskedőknek járás-kelése - maguk a zsinatok — dinamikus zenei kozmosszá tették a középkor Európáját. Kissé elvont fogalmazásban azt mondhatnánk: a középkor európai dallamkincse mind vertikális, mind horizontális irányban állandó áramlásban, kölcsönhatásban volt. Vagyis: (vertikálisan) a népzene, a népek, a nemzetiségek zenéje felhatolt az udvar muzsikájáig. És megfordítva: az udvar, a kiváltságosok muzsikája is átlépte osztály korlátáit. Horizontálisan pedig: Európa muzsikája nem tartotta tiszteletben a vámhatárokat. A dallamok éppen olyan állandó vándorúton voltak, mint komponistáik és előadóik, a vándorzenészek. A királyi udvar egyházi és világi muzsikája - a musica sacra s a musica profana - között a határ a késő középkorra, legalábbis ami a muzsikusok személyét illeti, egyre inkább elmosódott. Ezek a folyamatok az udvar egyházi zenéjének laicizálódásával járnak: világi muzsikusok kapnak egyházi prebendákat (például - egy a sok közül - Stek János pécsi orgonista egyszeribe kano- nokságot kap az 1510-es években), s egyházi fogadalmat tett muzsikus - világi-udvari énekessé lesz. Az udvari énekes így -a középkor végének individualizálódási eseménye ez - mintegy kiválik a kapellából, s nevet, sőt nemcsak kereszt-, hanem lassan vezetéknevet is viselő magánénekes lesz. Jó jellemzője ennek Mátyás egyik muzsikusának, Bisth Györgynek esete. (Mátyás, mint írtuk is, Bisthet - akinek nősülhetnékje támadt - a pápával 229
