Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

Magyarországon jár. 1419-ben (vagy 1424-ben) írja a dalnok makeronikus, több nyelvű dalát, amelyben megemlíti: „mikor Magyarország felé lovagoltam, az a szerelem még sok bajt csinált nekem. Vízben, viharban útközben »lernt ich maiéról«.. (Vagyis: „tanultam magyarul”.)

1424-ben újra Pozsonyban van a császárnál. Itt nemcsak szállásadójának hároméves síró kisgyereke gyötri, de maga Zsig- mond is kelletlen hozzá. A pozsonyi kisfiút így énekli meg:

„Pressburgban, Magyarországon ősz tincseim nőnek egy hároméves kölyök miatt. Ritkán hagy aludni. Folyton azt ordítja: szomjas vagyok!

Erre méhsört adnak neki meg bort. Mint valami fejedelemnek. De még így is csak ritkán csitul.

Titokban párszor akkorát csíptem belé, hogy a hangja is elállt...”

A császárt a pozsonyi tanácsteremben lesi Oswald. Épp a kályha ajtajánál áll. A császár belebotlik, de barátságtalan hozzá: - Ezt a kellemetlenséget - mondja a császár panaszos dalnokának - annak köszönheted, aki otthagyott téged! Mert a te húrjaid már nem adnak hangot. ..

Költészetének nyers érzékisége, igazmondása éppen úgy új szín az irodalomban, mint muzsikájának megújulása a népdal kiapadhatatlan forrásából.

Az egykori hajósinas, kereskedő, katona, nagyúr, császári tanácsos élete minden paradoxonét megénekli.

Szerelme arra készteti, hogy zarándokoljon el a Szentföldre. Oswald Betlehemig meg sem áll. Mire hazatér: szerelme már másnak a felesége.