Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból (1977)

gyár király az összes magyarországi egyház főkegyura. Az esztergomi érseké a királykoronázás joga s a pizétumjog: a vert pénz tizedének tulajdona, egyben a pénzverés tisztasága ellenőrzésének kötelezettsége. Említettem már a XIV. század végi hagyományt is arról, hogy valaha még a magyar király s felesége is — esztergomi kanonok volt.1

Valahová ebbe a körbe vezetnek vissza a királyi kápolnának s a házi kápolna énekkarának első emlékei is. Ennek a szoros kapcsolatnak topográfiai-anyagi emléke a két főségnek, Magyar- ország világi és egyházi fejedelmének, a magyar királynak és az esztergomi érseknek egészen 1241-ig területileg egyező székhelye: Esztergom.

A KEZDETEK

Korai államéletünk írott emlékeinek együttese szegényes. Alig van mód arra, hogy elválasszuk a világi muzsikát az egyházitól, a népit a hadi-tábori muzsikától. (Egyébiránt még jóval később is megesik, hogy elmosódnak a határok: egyházi muzsikusok világi ünnepségeken is muzsikálnak, és megfordítva.)

Koraibb emlékeink közül már megemlékeztünk Arnoldusról, a bajorországi Szent Emmeránus monostor Magyarországon tanító szerzeteséről: 1030 táján Esztergom templomfalai már az ő antifónáit visszhangozták.

A gyér emlékek tömegéből Pray György becses kutatási eredménye tündöklik fel. O mutatott rá először arra, hogy III. Béla király, az esztergomi bazilika és királyi palota újjáépítője (1173-1195) 1192-ben udvari muzsikusát, Elvinust, zenetanulás