100 éve született Dr. Bohár László - Kolos Füzetek 10. (2015)
ban vagy a környékén dolgozott. A régi esztergomi kórházról milyen emlékeid vannak? A dorogi kórházban születtem (mint később megtudtam, születésem idején éppen édesapám volt a kórházi ügyeletes) és a szakmai gyakorlataimat is ott töltöttem. Az esztergomi kórházról az első emlékeim igen szomorúak, hiszen akkor jártam itt először, amikor szegény apámat hoztam ide és hamarosan kiderült gyógyíthatatlan betegsége. Mintegy másfél évtized után léptem át a kórház kapuját újra, már, mint az intézmény új munkatársa, a szomorú emlékek ellenére izgalommal és örömmel. Hosszú idő után bejártam a várost is, felidézve a régi emlékeket. Nem bántam meg ezt a döntést, kezdettől fogva jól érzem magam a kórházban és a munkatársaim között, akikből az évek során -érzésem szerint- iitőképes, jó szakmai színvonalon dolgozó gárda kovácsolódott ....... A z egyetemeken végzettfiatalok jelentős része választja a külföldet. Ez rendkívül összetett kérdés és nehéz probléma. Említettem, hogy a gimnáziumi osztályunkból kiemelkedően sokan lettek orvosok és csak egy osztálytársunk lett jogász, akit nem vettek fel az orvosira. Napjainkban nagyjából fordított az arány. Megítélésem szerint ez az orvosi hivatás presztízsének csökkenése miatt van elsősorban és ez szintén világjelenség. Ez a fő oka, hogy olyan „kapósak” fiataljaink külföldön. Általánosan elfogadott az az álláspont, hogy a jó fizetés reményében és okán távoznak orvosaink. A kint dolgozókkal beszélgetve én ezt leegyszerűsített és egyoldalú állításnak gondolom. Az anyagiak persze fontos szerepet játszanak, de legalább ennyire jelentős vonzerőt jelentenek a nagyságrendekkel jobb és stressz-szegényebb munkakörülmények, a nyugodt, kiegyensúlyozott munkaköri légkör, valamint a tervezhetőbb és elsősorban a szakmai teljesítménytől függő életpálya is ...... N em sajnálod, hogy a neved mellé nem került a professzori titulus? Most már nem. Akkor, amikor közel álltam hozzá és a körülmények úgy alakultak, hogy nem lehettem professzor, nagyon magam alá kerültem. De elsősorban nem a rang miatt, hanem azért, mert el kellett jönnöm egy olyan munkahelyről, ahol csaknem 30 évig dolgoztam. Az még inkább elszomorított (pedig akár kárörvendő is lehettem volna), hogy alig néhány évvel távozásom után megszűnt az intézmény és ezzel felszámolásra került az orvoslás egyik jelentősebb fellegvára, amely az egyik legszínvonalasabb gyógyító munkát és oktatási tevékenységet végezte. Ma is összeszorul a szívem, amikor időnként elmegyek a Szabolcs utcai kórház évek óta üresen álló, omladozó épületei mellett. 19
