Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Társtudományok
Próbáld Ferenc Művészet és tudomány határán. Vázlat a földrajzi tájfogalom történetéhez l. A tájfogalom metamorfózisa „Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamrái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőle leülepedett fogalmak drága gyűjteménye.” A Babits1 által költői elokvenciával megfogalmazott összefüggést szépen igazolja az európai földrajztudomány története, melynek gyökereit egészen Homérosz hőskölteményeiig és Hérodotosz úti elbeszéléseiig követhetjük.2 Önálló, modern diszciplínaként való színrelépése és fejlődése az utóbbi két évszázadban szorosan összekapcsolódott a táj fogalmával, amelynek kialakulása — az időben visszafelé haladva — az itáliai reneszánsz művészetéig vezet el bennünket. A sokoldalú reneszánsz gondolkodók, akik gyakran egyszerre voltak tudósok, mérnökök és művészek, újfajta érdeklődéssel fordultak a természet felé: fölfedezték benne az alapos megfigyelésre érdemes tárgyat és az esztétikai gyönyörűség forrását. A térszemlélet átalakulásának kiemelkedő mozzanata volt a lineáris perspektíva elméletének kidolgozása; Alberti 1435-ben megjelent traktátusa a festészetről új alapra helyezte a látott valóság síkba történő leképezését. Ettől kezdve a festők mind nagyobb figyelmet szenteltek a természet látványának; a tájfesztészet előbb csak a bibliai vagy mitológiai tárgyú képek szerény hátteréül szolgált, ám a 16. század végétől önálló műfaj rangjára emelkedett. Az európai tájképfestők a 18-19. század folyamán sehol másutt nem ismert tökélyre vitték a természethű ábrázolást. Az apró részletekig menő hűség azonban nem jelentette a teljes látvány puszta másolását: az ideális tájfestészet különböző tájak kiragadott részleteit komponálta harmonikus egységbe. A képzelet szülte, idilli „árkádiai” táj, melyet azután a kertépítészet Angliából szétteijedő divatja a valóságba is átültetett, egyes táj értékelési rendszerekben ma is esztétikai mércének számít. A táj fogalma — amelyben a külső világ sajátos szemléletmódja fejeződött ki — kialakulásától fogva, a reneszánsztól a 19. század derekáig egyértelműen a vizuális élményhez kapcsolódott. A művészetből a tudományba — jelesül a geográfiába — való „leülepedése” Alexander von Humboldtnak (1769-1859) köszönhető, aki az éghajlattan, a növényföldrajz s a vul- kanológia területén egyaránt maradandót alkotott, és a földtudományok addig elért eredményeit monumentális szintézisben foglalta össze. Humboldt a természetet egységes egésznek tekintette; hosszú közép- és dél-amerikai, valamint ázsiai kutatóútjain végzett megfigyeléseivel s méréseivel elsősorban az összefüggések felismerésére, a domborzat, az éghajlat, az élővilág és az emberi tevékenység kölcsönhatásaiból kibontakozó földrajzi típusok összehasonlító jellemzésére törekedett. Szélesebb közönség számára készült művei ezeket a tájtípusokat színekben és árnyalatokban gazdag, már-már festmény képzetét keltő leírásokkal („Naturgemälde”) elevenítik meg. Humboldt szerint a költészet, a művészi érzék és a természettudomány között „régi szövetség” áll fönn; az előbbiek ugyanis a kutatás, a teljességre törekvő megismerés legfontosabb ösztönzői. A humboldti életművet megkoronázó „Kosmos” második kötetében hosszú művészettörténeti fejezet tárgyalja a tájfestészet előzményeit és fejlődését az ókortól a 19. századig.4 ,A heroikus tájfestészet nagyszerű stílusa” — írja Humboldt — „a természet mély megértésének és belső, értelmi feldolgozásának eredménye.” A művészet további feladatát a valóság mind tökéletesebb, pontosabb ábrázolásában, panorámaképek alkotásában jelöli meg. Minthogy „a természet mindenütt, a Föld minden kis részletében a teljességet tükrözi vissza,” megértéséhez a kutató elme a részleteknek — adott esetben az egyes tájaknak — végső soron a szintézis irányába tartó elemzésével is utat talál. A táj egy meghatározott vidék valamennyi tulajdonságát magában foglaló jellegét („TotalCharakter einer Erdgegend”) képviseli, és ebben a minőségében válik a tudományos megismerés tárgyává.5 2. A táj fogalma a földrajzban A Humboldt által művelt egyetemes föld(rajz)tudo- mány a 19. század második felében az ismeretek gyors bővülése nyomán önállósuló részterületekre bomlott; a légköri folyamatokat immár a meteorológia tanulmányozta, a föld mélyének kutatását a geológia foglalta le magának, a bioszféra vizsgálata a növény- és állattan feladata lett. A modem geográfiának ezek között az új tudományágak között kellett a helyét megtalálnia. Az útkeresés során három, a diszciplína történetében — változó súllyal — mindmáig jelen lévő irányzat rajzolódott ki. A kapcsolattudományi irányzat szerint a földrajz központi feladata a természet és a társadalom közötti kölcsönhatások feltárása. Egy másik, Kant ismeretelméletéig visszanyúló tradíció — mintegy a történettudomány ikerpárjaként — a dolgok, jelenségek térbeliségének tanulmányozását állította előtérbe. Végül a 20. század elején hosszú időre domináns helyzetbe került harmadik felfogás — saját, elvitathatatlan kutatási tárgyat keresve a földrajznak — a tájak minél teljesebb körű vizsgálatát, magyarázó leírását tűzte ki célként. Teleki Pál meghatározásában a táj „a földfelszíni élet természettől való synthesise a Föld bizonyos pontján, területén [...] Nincs két egyforma táj a Földön [...] Ha a tájak egyéniségek, individuumok is, a Föld nincs belőlük sakktábla vagy puzzle-játék szerűen ösz383
