Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)

Köszöntő írások

Kerny Terézia Köszöntő 1976-ban kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Böl­csészettudományi Karának Művészettörténet-Régé­szet Szakán. Az indexemet lapozgatva elcsodálkoztam azon, hogy mindössze kétszer szerepel benne Prokopp Mária neve. A minden hallgatónak kötelező emlék­meghatározási gyakorlatnál az első szemeszterben, a harmadikban pedig az egyetemes művészet, egészen pontosan az itáliai trecento művészet előadásánál. Va­jon mi lehetett a kevés óraszám oka, töprengtem a választ keresve, hiszen a középkorra specializálódtam. Visszafelé pörgetve az idő kerekét, fölidézve egyetemi éveimet, lassan tisztulni kezdett a kép. Meglehetősen zsúfolt tanrendem volt, emiatt nem tudtam fölvenni más választható tárgyait, de e kései „emlékmeghatá­rozás” során az is földerengett, hogy ha időm engedte, mégis elég sűrűn bejártam előadásaira. A korábban csupán „B” és „C” szakként felvehető művészettörténet a mi évfolyamunktól kezdődően vált először „A” szakká, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem máshonnan kellett átiratkozni rá év közben, ha­nem már eleve erre lehetett felvételizni. Bár ez a vál­tozás össze sem hasonlítható a mai bolognai reform­nak nevezett gyökeres tanügyi reformmal, a korábbi évekhez képest drasztikusan megnövekedett hallgatói létszám (húszán voltunk) elég sok, korábban föl sem merülő problémát okozott tanároknak, diákoknak egyaránt. Az akkor még az egykori piarista gimná­zium első emeletén található Művészettörténeti Tan­szék ugyanis elég zsúfolt körülmények között, mind­össze néhány szobában működött. Egyetlen előadó- és egy szűk szemináriumi termünk volt csupán. Tanára­ink jobbára a könyvtár különböző zugaiban szorong­tak eléggé mostoha, méltatlan körülmények kötött. A rendszeres kapcsolattartás, konzultáció igen nehéz­kes volt. Az olvasókat is zavartuk, de a hely sem volt igazán megfelelő a nyugodt eszmecserére. Prokopp Mária tanszékvezetőnk, Vayer Lajos szobájában dol­gozott. A fölöttébb hierarchikus társbérlet ellenére, hozzá szinte bármikor, fogadóóráján kívül is, nyugod­tan fordulhattunk ügyes-bajos dolgainkkal. Soha nem zárkózott el kérdéseink, kéréseink elől. Igyekezett ben­sőséges családi légkört teremteni, mert erre bizony nagy szüksége volt a tájékozatlan és tudatlan gólyák­nak. Megvigasztalt egy-egy kőkemény, netalán siker­telen vizsga után. Mert, nem tagadom, ilyen is előfor­dult. De nem csupán a segítőkézség jellemezte. Már ekkor megismerhettük az egyik legfantasztikusabb tu­lajdonságát, a fáradhatatlan és páratlan szervező- készségét, nem cáfolva meg asztrológiai jegyének, a Kos csillagjegynek a jellemzőit, vagyis a kezdeménye­zést, az aktivitást, a lendületet és az erőt. Színvonalas programokat állított össze, külső előadókat hívott. Lelkesen agitált mindenre, amiről úgy gondolta, hogy valamilyen intellektuális hasznunk származhat belőle. Kiállítások megtekintésére noszogatott bennünket, szépirodalmi estekre, hangversenyekre, könyvekre hívta fel a figyelmünket. Általa ismerkedtünk meg a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Kos­suth Klubban tartott rendezvényeivel, ahová először félszegen és félve mertünk csak elmenni, hogy később annál lelkesebben járjunk oda. Egyik fő szervezője volt a tavaszi és őszi tanszéki kirándulásoknak is. Kü­lönösen emlékezetesek számomra az ország északi ré­giójába irányuló utak. Ekkor volt igazán elemében, hiszen azokról a középkori falképekről beszélhetett a helyszínen, melyek a szűkebb szakterületéhez tartoz­tak. Nyugodtan állíthatom, egykori évfolyamtársaim nevében is, hogy nem csupán előadó, hanem szó igazi értelmében vett tanár, pedagógus volt, aki pontosan tudta, hogy az egyetemista, noha hivatalosan már nagykorú, még jócskán rászorul az oktatásra. De okí­tásunk nem szájbarágós, didaktikus módszerekkel tör­tént, hanem tapintattal, észrevétlenül és a hallgató maximális tiszteletén alapult. Az egyetem elvégzése után a tanár-diák viszonyt szakmai kapcsolat váltotta fel. A hivatalos magázódó tanárnő megszólítás a tegeződő Mária, Mari formává alakult. 1988-ban ő volt egyetemi doktori értekezésem egyik opponense. Disszertációmat, bár hemzsegett az utóbb szégyellnivaló hibáktól, pozitív, túlságosan is pozitív bírálatban részesítette. 1990-ben a Németh Lajos irányította Tanszék, im­már Művészettörténeti Intézet néven, visszakerült ere­deti lakhelyére, a Múzeum körúti egyetemi épület- együttesbe. Noha kapcsolatom lazábbá vált az intéz­ménnyel, arról meglehetősen pontosan tudtam to­vábbra is, hogy mennyi többlet feladatot vállal Mária munkahelye érdekében. „Mari a helyén van a tanszé­ken” — mondta róla néhány éve egyik közvetlen kol­légája, amin azt értette, hogy igen nagy szükség van arra a páratlan szervező munkára, amit a hallgatók ér­dekében kifejt. Közéjük tartozott például a tanszéki számítógépes fejlesztés elindítása. Amikor én még csak botladozva és ügyetlenül tettem meg első lépés­eimet az új technika elsajátítása terén, Mari már profi módon, villámgyorsan használta a számítógépet, azon­nal felismerve a benne lévő óriási oktatási lehetősé­geket. Ma már persze ezen keresztül a leghatékonyabb kapcsolattartásunk is. A legfontosabb feladata az utóbbi években az Eras­mus Ösztöndíj koordinálása. Magyarország 1997 óta vesz részt az Európai Unió legnagyobb és legsikere­sebb mobilitási programjában. Sikerének záloga az egyetemek, karok és tanszékek koordinátorain múlik. Munkájuk elismerésének jeléül az Oktatási és Kultu­rális Minisztérium tavaly meghirdette a Kiváló Eras­mus Koordinátor díj 2007 pályázatot. Jelöltjei olyan volt, vagy jelenlegi Erasmus szervezők lehetettek, akik beindításában, megvalósításában kiemelkedő szerepet játszottak vagy játszanak intézményi, kari vagy tan­16

Next

/
Thumbnails
Contents