Tüskés Anna (szerk.): Omnis creatura significans - Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára (2009)
Antik és középkori művészet
Tanulmányok Prokopp Mária yo. születésnapjára kori a zöldes alapozás alkalmazása, amelyet vörös, barna és fehér csúcsfények árnyalnak. A vezető mester festette a boltozat számos más alakját, köztük Szent Anna harmadmagával és a Madonna csoportjait, valamint az Evangélistákat és a többi prófétát. A megmaradt töredékek alapján ő volt a vezető mester az oldalfalak nagy jeleneteinek kivitelezése során: a Ke- resztrefeszítés, a Koronázás és a Traditio Legis kompozícióknál egyaránt, továbbá ő volt a festője a keleti fal felső részén ábrázolt remetének. Ha megnézzük a Keresztrefeszítés jelenetéből kitekintő Centurio kifejező arcát, vagy a Koronázás jelenetéből megmaradt angyal finoman modellált arcát, akkor valamelyest képet nyerhetünk a festő tehetségéről. A másik vezető mester — a Boromisza által adott néven nevezve a „Grafikus festő” — festette a fennmaradó nagyobb alakokat, köztük az alsó sorban lévő apostolokat (2. kép) és a Vir Dolorum alakját, valamint a déli falon lévő Keresztelő Szent Jánost.16 Alakjai kecsesebbek, magasabb és karcsúbb testtel, arányaiban kisebb fejekkel. A Siklósi mester fényesen csillogó drapériáival ellentétben az apostolok köpenyét ugyanazon szín világosabb és sötétebb árnyalatai modellálják. A hajak és szakállak egyenesebbek, vonalasabbak. Ez a mester a boltozat kifestéséből is kivette a részét, Szent Jeromos — és talán a többi Egyházatya is — az ő munkájának tekinthető. Az ablakkávák medalionjai közül néhányat szintén ő festett: a középső ablak két szerzetese az apostolokkal egyező jellegzetességeket mutat. A délkeleti fal apostolait állapotuk miatt nehéz besorolni, de talán azok is ennek a mesternek a munkái. A két vezető mester közti különbségeket a legjobban az azonos figurák összevetésével lehet lemérni: Szent Péter és Pál ugyanis megtalálható a diadalíven és a keleti fal apostolai között is. A Siklósi mesternek volt egy közeli tanítványa is, aki a mester megoldásait másolta, időnként manie- risztikusan eltúlozva azokat. A három keleti ablak 5— 5 felső medalionja — köztük a legfelső, kiemelt ábrázolások — tekinthetőek a művének. A mester képeihez hasonlóan ő is gyakran alkalmazta a háromnegyedprofilt, és megfigyelhetünk más hasonlóságokat is: az apró, vörös ajkakat, a folyamatos szemöldök-orr vonalakat és az erősen modellált arcokat, de egyszerűbb kivitelben és sivár arckifejezésekkel párosítva, gyakran már-már karikatúraszerű eredménnyel. A restaurátorok ennek megfelelően a „Naiv festő” szükségnévvel azonosították ezt a festőt. Az ablakmedalionok mellett a keleti fal felső sávjának három apostolát is ő festette, bár ezek kopottsága megnehezíti besorolásukat. Az alsóbb apostolokkal összevetve azonban a kontraszt jól látható: a Grafikus festő kecses és finom figurái élnek a rendelkezésükre álló terekben, míg a felső apostolok nagyobb és nehezebb figurák, akik szűk terekbe szorulnak. Még egy segéd bizonyosan festett arcokat is a templomban: az északkeleti ablak alsó négy medalionja elüt a templom többi freskójától: egyszerű, vonalas stílusa miatt a „Holdarc festő” nevet kapta. Talán ő volt a dekorációs festés felelőse is, hiszen bizonyosan több segéd is kellett a boltozati bordák, az ablakok dekorációja és a különböző keretek, valamint a lábazati zóna kifestéséhez. A restaurálás során tett megfigyelések lehetővé tették a készítés-technika pontos megfigyelését is. A falképek valódi freskótechnikával készültek, a napi varratok (giomata) jól megfigyelhetőek, valamint az előkészítő eljárások is (a vonalzóval és körzővel készített bekarcolások, a kicsapott vonalak, stb.). Bizonyos jelek — pl. a finom előkészítő vonalak a próféták és evangélisták alakján — kartonok használatára utalnak az előrajz elkészítése során. A sinopia elkészítése után (a sinopia néhány helyen ma is megfigyelhető), először a háttereket festették meg, majd a figurák testét. Utoljára maradt az arcok megfestése, amelyeket rendszerint külön varratokon kaptak helyet. A dicsfények domborúan kiképzettek, felületüket benyomott minták díszítik. Néhány apró befejező fázis — kisebb díszek, attribútumok — készültek csupán secco-tech- nikával. Minden jel arra utal, hogy az itáliai freskótechnika minden csínját-bínját ismerő műhely működött Siklóson. A legjobb siklósi alakokat határozott kifejezés jellemzi, és megfigyelhető rajtuk egy jellegzetes jellemvonás: néhány figura szája kissé nyitva van, amely az alakok életteliségét hangsúlyozza. Ez a jellegzetesség a korszak legjobb alkotásainak társaivá teszi őket: Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltárán, a budai szoborlelet lovagjain és a váradi Szent László hermán egyaránt megfigyelhetjük ezt a motívumot.1/ Ugyanakkor ezekkel az udvari, az internacionális gótikához kötődő alkotásokkal szemben a siklósi freskók mind technikájukat, mind stílusukat tekintve az itáliai trecento festészetéhez kötődnek, különösen Észak-Itáli- ához. Az alábbiakban ennek a stílusnak az eredetét kíséreljük meg közelebbről behatárolni. Ezekhez a vizsgálatokhoz elsősorban a nagy jelenetek kompozíciójának és részleteinek az elemzése lenne szükséges. Sajnos ezek olyannyira töredékesen maradtak fenn, hogy a kompozíciókat csak fő vonásaikban tanulmányozhatjuk. Az északi fal Keresztrefeszí- tés-képe egy sokalakos Keresztrefeszítés volt, abból a típusból, amely Itáliaiban Duccio (Siena, Maestá) és Giotto (Padova, Aréna-kápolna) kora óta elterjedt volt.18 Ennek a típusnak a leggazdagabb változatai Pa- dovában készültek, a 14. század második felében, köztük Altichiero képe a Santo-hoz épített Capella di S. Felice freskóciklusában (1379) és a Szent György oratóriumban, valamint Giusto de’ Menabuoi freskója a padovai székesegyház keresztelőkápolnájában (1375 k.)J9 Siklós persze léptékében és a figurák számában is messze elmaradt ezektől a példáktól, de a több sávba rendezett figurákból álló kompozíció alapelve azonos. A 14. század végén egyébként ez a képtípus Közép- Európában is széles körben elterjedt volt. A Mária koronázása képről sem tudunk sokkal többet mondani. A gazdag építészeti háttérrel kialakított, de alapvetően hagyományos képtípus szintén Észak- Itáliában volt elterjedt a 14. század második felében, 131
