Mucsi András: Kolozsvári Tamás kálvária oltára (1978)

szalagok is, csupán a szent nevére történik utalás („Sanctus Egidius confessor” = Szent Egyed hitvalló). Az ábrázolás itt is sűrített, a fontos szerepet játszó nyílvesszőt kétszer látjuk ugyanazon a képen: a szarvasra célzó vadásznál és a megsebesített szent mellében. A középkori ember szemléletét és - bármily szokatlanul hangzik - a festő realitásérzékét zavarta volna a kilőtt nyílnak a levegőben lebegő, tehát nem statikus ábrázolása.

A legendaképek - az egyházi hierarchia korábbi ikonográfiái megkötöttségének megfelelően - statikus, állóképszerű kompozíciói nyugalmi helyzetben levő alakokat ábrázolnak. A szentek ünnepélyes, méltóságteljes bemutatása megfelel a szentek tiszteletét szolgáló oltárképek rendeltetésének. A táblaképeken még a cselekvést kifejező figurák is élőképszerűen, pillanatnyi mozdulatlanságban jelennek meg. Az előadás kötöttségét a festő önkéntelenül is a művészi hatás szolgálatába állítja; a lefokozott mozgásábrázolás belső feszültséget ad a képnek. Mint már az első passióképen, az Olajfák hegyén is láttuk, újszerű motívum a remeteképek alaphangulatát megadó természeti környezet, a sziklás táj és az erdő ábrázolása, mely lassan kiszorítja a képekből a szentek égi dicsőségét hangsúlyozó, glóriás alakjukat kiemelő, kárpitszerű sima arany hátteret. A sziklás hegyi táj, mint a trecento olasz remeteképein, kulisszaszerű, a teret tagoló színpadi jelzés. Az erdő fáinak minden egyes levelét külön-külön rajzolja meg a festő, a lombokat stilizált csillagvirágokból állítja össze. Mintha a mester munkája közben egyik kezében leveles ágat tartott volna mintául az erdei fákhoz.

A kép dekoratív hatását szolgáló stilizált ábrázolás tökéletesen adja vissza a sűrű erdő sejtelmes hangulatát. A gótikus kor festője, mintha a részleteket nagyítóüvegen át nézné, a felfedező friss szemével ábrázolja a természet szépségét. Az egyes jelenetek főalakját nemcsak finomabb, részletezőbb kidolgozás különbözteti meg a többi szereplőtől, hanem a képmezőben elfoglalt központi szerepe is. A kompozíció szélére kerülő (Szent Egyednél az íjász, a Kálváriánál a Krisztus ruháján civódó poroszlók) vagy az előtérben ábrázolt mellékalakok (a Keresztvitelnél Cyrenei Simon, a Kálváriánál a térdelő donátor) lényegesen kisebbek a főalakoknál. Ez a középkor ikonográfiái kötöttségeiből adódó ábrázolásmód figyelhető meg a Szent Egyed- legenda természetábrázolásánál is, ahol az előtér fái a távlattan szabályaival ellentétben a háttér fáihoz hasonlítva kicsiny cserjékké tör- pülnek.