Kaposi Endre (szerk.): Mucsi András emlékkönyv (2004)
Dr. Farkas Attila: Mucsi Bandi
Bandi tágas művészettörténeti tudása, hallatlanul kifinomult ízlése, áttekintő képessége a középkortól a kor- társ-művészetig, ösztönzőleg hatott „másod-hivatásomra”. Úgyis mondhatnám: meghatározó lett. Mint tanár a „nebulót”, nyitogatta a szememet, észrevétette velem a látvány mögöttit, a stiláris összefüggéseket és átalakította látásmódomat. Képessé tett arra, hogy azonos értékeléssel szemléljem a hozzám közelebb álló régi - és a nekem „idegen” modern művészetet. Közösen védtük a múzeum Simor János bíborostól származó elnevezését, körömszakadtáig ragaszkodtunk a Keresztény Múzeum névhez, az ajánlott Prímási Képtár helyett. Tárgyalásainkra és megbeszéléseinkre sajátos taktikát dolgoztunk ki: az egyházi hatóságok felé O vitte a prímet, az illetékes minisztériumi osztály előtt pedig magamra öltöttem a reverendát. Mindennek eredményeként az múzeum fejlődésnek indult. A budapesti és helyi hirdetések nyomán a látogatók száma - azóta is megirigyelt - nagyságrendre szökkent. Új bejárati kaput nyitottunk, a kiállítási termekbe bevezettük a világítást, a bemutatott festmények számára korszerű paraván-falakat emeltünk, áttekinthető raktárt létesítettünk a tanulmányi gyűjtemény számára, megkezdtük a rendkívüli értéket képviselő textíliák szakmai kezelését. A terveket közösen „álmodtuk meg” és gyakorta közös munkával viteleztük ki. Emlékezetesek maradnak számomra a raktár-rendezéssel eltöltött múzeumi éjszakák. Hogy fáradságunkat elűzzük, opera-áriákat, sajátos-szövegű „duetteket danásztunk”: „Mo-o-ritz Michael Daf-finger, Mo-o-ritz Michael Daf-finger...” (természetesen ez egy osztrák festő neve volt). Tanulmányi kirándulásainkon - a középkori mesterek nyomait kutatva - végigpásztáztuk a felvidéki bányavárosokat, de nem hiányoztak a kortárs magyar művészekkel való személyes találkozásaink sem. Csakhogy néhányukat említsem, felkerestük Ferenczy Bénit, Borsos Miklóst, Czobel Bélát, Szántó Piroskát, Pátzay Pált, Kő Pált, Csíkszentmihályi Róbertét azzal a szándékkal, hogy a Keresztény Múzeumba invitáljuk őket. Bemutattuk Kontuly Béla és Gadányi Jenő műveit, Szőnyi István halálát követően pedig mi rendeztük meg „a szürke Duna” Mesterének első gyűjteményes emlékkiállítását. Megvalósult álmainkból „az illetékes állami hatóságok” ébresztettek fel, mondván: „A Keresztény Múzeum ne sajátítsa ki magának a kortárs művészeket”. Befejezésül, még egy emlékkép „baráti múltunkból”! 19
