Mucsi András: Kolozsvári Tamás (1969)

egy kitépett fára mint botra támaszkodva erős sodrású, szüntelen áradó folyón visz át egy kisgyermeket, akinek a súlya egyre nehezebbé válik. A túlsó parton a kisgyermek arra kéri Kristófot, hogy szúrja le botját a földbe. Másnap a bot - mint datolyapálma - gyümölcsöt hoz, annak bizonyságául, hogy Kristóf valóban a világ minden terhét, bűnét vállaló gyermek Jézust, egyben a világ teremtőjét vitte a vállán. Kristóf mint a Kálvária-jelenet óriás Longinusa keresztény vértanúként fejezi be életét; a pálma a vértanúság szimbóluma; a csodás datolyatermés, mely Kristóf legendájában még egyszer ismétlődik, a megváltás gyümölcse.

Ha a hiányzó táblakép valóban Szent Kristóf legendáját ábrázolta, úgy ennek lehetett legközvetlenebb utalása a középső Kálvária-képre, a Krisztus vérétől meggyógyuló Longinus és a feltételezetten Zsigmond királyként megjelenített római százados megtérésére. Szent Kristóf vértanúsága ugyanis Longinus legendájához hasonló eseménnyel, az ítélkező király megtérésével fejeződik be. Kolozsvári Tamás képeihez idézzük a Kristóf-legenda befejező sorait, melynek magyar nyelvű másolata az oltár megfestésénél éppen száz évvel később írott Érdy-kódexben maradt fenn.

„Annak utánna parancsold az királ, hogy négyszázan állanának reá, és megnyilaznák. De senki nem találja vala. Isten akarattya szerént egy nyíl az égből le esvén az királnak szemében esik és ottan megvakojtá. Monda ottan Szent Kristóf, hónapi napon elvégezte- tőm, te kedig királ az én véremből szerezz sárt és kend meg szemedet vele és ottan meg- vigazol (= meggyógyulsz). Reá adá azért királ az halálnak szentenciáját és imádságot tevén mártiromságot szenvede. És mikoron királ mekente vóna szemét, ottan megvigazék és az szent hitre téré. És parancsolatot szerze, hogy valaki Krisztusnak és szent Kristófnak nevét megkáromlá, fejét vegyék.”

*

Kolozsvári Tamás rendkívül hajlékony, a képek részleteiben és összhatásában egyaránt megnyilvánuló finom stílusa, előadásmódjának könnyed eleganciája a gyakorlott kezű miniatúrafestőt juttatja eszünkbe.

Miniátorra vall a természeti motívumok, az erdő, a növényzet dekoratív jellege, az alakoknál a haj és a szakáll szinte kalligrafikus megfestése, a heraldikus részletek precíz ábrázolása, az artisztikus könnyedséggel elhelyezett lebegő mondatszalagok, valamint a kifejezetten takarékos térábrázolás, mely síkszerű jellegéből csak a legendajeleneteknél enged a fokozatosan felfedezett perspektíva törvényeinek.

24