Cséfalvay Pál - Ugrin Emese (szerk.): Ipolyi Arnold emlékkönyv (1986)

Entz Géza: Ipolyi Arnold és a műemlékvédelem

egybe mindezen emlékeket, állítsuk méltó kiadásban a világ szeme elébe, és bátran rájok mutathatunk: íme művilága volt a magyarnak!”

Több mint egy évszázad kellett ahhoz, hogy ez a felfogás kézzelfoghatóan testet öltsön a Nemzeti Galéria kialakításában, ahol a hazai művészet teljes, XI. századtól tartó fejlődését képviselő műalkotások együvé kerültek és bizonyítják, hogy nem a XIX. században kezdődött a történeti Magyarország területén a művészet. De annak a felhívásnak, hogy gyűjtsük össze emlékeinket és tárjuk méltó kiadásban a világ elé, ennek a felhívásnak megvalósulására is szinte száz évig kellett várni, midőn 1953-ban megindult és azóta is folyik országunk műemléki topográfiáinak tartalmában, formájában színvonalas megjelentetése.

Ipolyi szóban forgó akadémiai előadása hangsúlyosan kiemeli, hogy minden pusztulás ellenére van középkori művészetünk, mikor így szól:

„Önök lelke elé vezettem ismét azon mesterművek egész új sorát, melyeket egykor nemzetünk alkotott, őseink, apáink buzgósága, fénye, műérzete emelt. Ős tisztes bazilikáink, magasztos dómjaink faragványait, királyaink üres sírja emlékeit, hőseink és jeleseink szobrait. Megvallom félénken habozva tettem azt. Kétkedve minden nyomon: vájjon ugyan érdekelhet-e még valakit a buzgósá- gában talán elfogult régiségbúváron kívül?” Keserű kifakadás követi e szónoki kérdést: „Azután rajongunk a nemzet múlt nagyságáért! Álmodunk jövő dicsőségről! Örökíteni akarjuk nagy történeti eseményeink emlékét. Oszlopot, emléket óhajtunk nagy férfiainknak és hőseinknek. Szobrokat akarunk nekik emelni — míg fennálló emlékeinket nem ismerjük, a meglevőket veszni hagyjuk... Panaszkodhatunk-e még azután, hogy műemlékeink nincsenek? Igen panaszolhatjuk azt, hogy azokat sem ismerjük, amik megvannak; panaszolhatjuk, hogy azokat rendre pusztulni hagyjuk; panaszolhatjuk, hogy a műigénynek s a nemzeti kegyeletnek megfelelő méltó kiadásaink nincsenek; hogy azokat a nemzeti történelemnek, a hazai művészetnek, hogy általában a nemzetnek kezébe nem adhatjuk!... íme a nemzet fennmaradásának, a fenntartásnak s folyvást emelkedés közös érdeke az, mely ezen emlékek fenntartását is igényli. Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

Mindebből Ipolyi azt a következtetést vonja le, hogy elérkezett az idő a magyar műemlékvédelem tudományos és gyakorlati tevékenysége kereteinek és tartalmának meghatározására, önálló szervezetének megteremtésére. Agitációja tetőpontján e szavakra fakad:

„Meddig nézzük ezt összetett kézzel, meddig hagyjuk egykedvűen másokra, hogy ők írják le legnevezetesebb műemlékeinket, ismertessék gyűjteményeink legdrágább kincseit, túrják fel földünket, megmondani a világnak, mi hever szemünk előtt, s mi van lábunk alatt — mintha nekünk mindehhez érzékünk, minderről sejtelmünk sem volna.”

Ipolyi egész tudományos munkássága a legnemesebb értelemben vett gyakorlati tett volt, útmutatás, alapvető indokolás a műemlékvédelem megva74